Kiskapusi Dóra - Valladolid

Tue, 15 Jan 2019 20:29:00 +0000

- Hol és mikor kezdtél el vívni?

- 10 vagy 11 éves lehettem, amikor a BVSC vívótermében, ami régen a Deák téren volt, elkezdtem vívni.

- Miért pont a vívást választottad?

- Véletlen volt. Az édesanyukámnak volt az ötlete, ugyanis előtte kézilabdáztam, de sokat kellett futni, amit nem nagyon szerettem, és egy idő után abba is hagytam. Abban az időben volt Budapesten a vívó eb, aminek a közvetítése alatt végig a tv előtt ugráltam, mint egy kis majom. Ekkor mondta anyukám, hogy menjünk el, nézzük meg a vívó klubokat, amik pedig jól kihasználták a lehetőséget és nagyon sok helyen hirdettek. A tesóm BVSC -s volt, így esett a választás a BVSC -re.

- Miért tartották a szüleid ilyen fontosnak, hogy sportolj?

- A családban mindenki sportolt, az anyukám kézilabdázott, apukám focizott, a testvérem pofi szinten volt futballista, bár most már visszavonult, úgyhogy nekem is valamit kellett csinálni.

- Most hol vívsz és mi a következő verseny, amire készülsz?

- Most már lassan 10 éve Valladolidban vívok, a következő verseny pedig január 10-én lesz Kubában, egy világkupa.

- Miért pont Valladolid, illetve miért pont Spanyolország?

- Az én életemet a véletlenek határozzák meg. 2005-ben Magyarország rendezte a felnőtt vívó vb-t, és Daniel Bravo, a Kasztília-leóni szövetség jelenlegi elnöke zsűrizett. Az ő tolmácsa révén ismerkedtünk meg. Abban az időszakban embereket keresett valladolidi csere programra, melynek keretén belül ide lehetett jönni, kicsit megtanulni spanyolul, vívni a helyiekkel.

Egy másik lánnyal -Szász Emesével, aki azóta már olimpia bajnok- voltunk abban a helyzetben, hogy egyikőnk ment volna a világbajnokságra. Megbeszéltük, hogy akit nem visznek, az, elfogadja az ajánlatot és megy Spanyolországba. Hát… itt vagyok.

Ez körülbelül 2 hónap volt, ami alatt a valladolidi klub megtudta, hogy van vívó edzői diplomám. Meghívtak, hogy jöjjek vissza edzeni. Akkor éppen a második diplomámat kezdtem, meg voltak otthoni erősebb kötelék, úgyhogy nemet mondtam. 2008-ban jött el az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy semmi nem volt jó otthon, amikor befejeztem a tanulást, a munkámat sem élveztem, az edzés sem úgy alakult, ahogy szerettem volna, és akkor döntöttem el, hogy írok nekik, és megkérdezem, él-e még a lehetőség. Rá három nappal jött az e-mail, hogy természetesen, a repülőjeggyel, és az indulással meg mindennel…

- Ezek szerint edzőként jöttél ide?

- Igen, mint edző, de mint sportoló is, hiszen mind a kettőre szükség volt.

- Mikor fogalmazódott meg benned az, hogy mezt is váltsál, magyarról spanyolra?

- A londoni olimpia előtt úgy éreztem, hogy most már elég ideje vagyok itt, otthon nem igazán hívtak, nem tudom, hogy számoltak-e vagy nem számoltak velem, de mondani nem mondták. Közben férjhez is mentem, ami szintén ideköt. Tehát a legnormálisabb és legvalószínűbb lépés az volt, hogy az állampolgárságot is felvegyem, amit végül 2016. januárjában kaptam meg.

- Milyen érzés volt meghozni ezt a döntést?

- Nem mondom, hogy nem volt egy pár álmatlan éjszakám. De utána arra jutottam, hogy a mai világban már nem igazán számít az, hogy milyen útleveled van, most már élhetsz bárhol, dolgozhatsz bárhol, tehát nem az a fontos, hogy milyen útleveled, milyen személyid van. Annak ellenére, hogy mezt váltok, még magyar maradok, mert ott születtem, ahol születtem, meg a szüleim ott élnek, ahol élnek, tehát ez nem befolyásolja, nem fogom megtagadni a gyökereimet.

- Mennyire ismert és mennyire elismert sportág Spanyolországban a vívás?

- A spanyolok úgy tartják, hogy ők találtak fel ezt az olimpia sportágat. Ennek ellenére nem nagyon jeleskednek benne. Ezzel együtt az utóbbi időben igen sok klub alakult országszerte. Volt szerencsénk, hogy José Luis Abajo Pekingben nyert egy olimpiai bronzérmet, meg utána világbajnokságot is, ezzel egy kicsit jobban bekerült a köztudatba a vívás, de nem jellemző, hogy sokat tudnának róla. Az elismertséget tekintve, semennyire sem elismert.

- A közelmúltban egyenjogúsági nagykövet lettél. Ki nevezett ki és mivel jár a tisztség?

- Az itteni tartományi sportszövetségek neveztek ki, és ez azt jelenti, hogy járok iskolákba előadást tartani, beszámolót arról, hogy mennyire fontos az egyenjogúság, az egyenlőség a lányok és a fiúk között, főleg már a kezdeteknél, és beszélek az én élményeimről, jóról és rosszról is, ezzel az üggyel kapcsolatban.

- Ilyenkor mik azok a főbb gondolatok, amiket megemlítesz?

- Igazság szerint a sportkarrierem folyamán végigkísért ez a dolog, tehát nagyon sok személyes példát tudok felhozni. Ugyanaz az erőfeszítés, ugyanannyi munka, ugyanannyi befektetés, és mégis a férfi részleg valahogy jobban kiveszi a részét a sikerekből, mint a nők, mindegy, hogy milyen sportágról van szó.

- Ez országonként mennyire különbözik vagy mennyire általános jelenség?

- Szerintem a fejlettebb országokban ez jobban kitűnik, tehát jobban látszik a különbség. Szerintem itt Spanyolországon belül is nagyon látszik a különbség, a kevésbé fejlettebb országokban annyira nem.

- Azért, mert itt többet beszélnek róla, vagy mert tényleg nagyobbak a különbségek?

- Is-is. Szerintem egy kevésbé fejlett országban nem téma, hogy egy sportoló mennyit kap. Spanyolországban viszont nap mint nap hallani, hogy ki mennyit keres, milyen szerződése van. Itt sokkal jobban csámcsognak rajta.

- A másik nagy esemény a közelmúltban a saját vívóklubod megnyitása, Arroyo de la Encomiendában. Erről beszélj egy kicsit, hogy jött az ötlet és mit jelent az életedben?

- Már régóta gondolkoztam rajta, hogy meg kell tennem ezt a lépést. Nem gondoltam, hogy ennyi mindennel jár. Szeptemberben alapítottuk meg, és fontos mérföldkő az én életemben, sok szempontból, ugyanis sokéves edzői munka után léptem saját útra. Most már, úgymond, senki nincs fölöttem, tehát senki nem irányít, senki nem mondja meg, hogy hogy, mint, merre, mikor. Ez részben jó, mert csak én vagyok, másrészt azért néha kétségbe esem, hogy mit fogok holnap az asztalra tenni, hogy oldjuk meg. De szépen lassan szerintem azért beindul. Jó helyen van, egy olyan közösségben, ahol szeretik a sportot, támogatják, sok a gyerek, úgyhogy ha félig-meddig jól csináljuk, akkor már jó lesz.

- Mik a hosszú távú terveid, céljaid?

- Szeretek nagyon a gyerekekkel foglalkozni és órát adni, és átadni azt, amit tudok erről a sportról. Szeretném, hogy a klubban -ha nem is lesz belőlük olimpiai bajnok vagy világbajnok- csináljanak valamit, közösségben legyenek, legyenek élményeik, utazzanak, nyerjenek versenyeket, és legyen miről beszélni. Tudják meg, hogy miért jó maga a közeg, az utazások, az emberek, akiket megismersz, a kultúra. Mindegy, hogy milyen versenyzői szintről beszélünk, szerintem ez egy jó dolog, tehát a cél az, hogy a gyerekeknek legyen egy jó élménye, és persze nekem is, mert látni, amikor olyan nyer, aki az én gyerekem, az jó érzés, az egy jó dolog.

- Foglalkozol mozgáskorlátozott gyerekekkel is.

- Igen, most ez egy kicsit háttérbe szorult, az egyetemi tanulmányaim mellett nincs annyi időm, mint amennyit szeretnék, de az egyik tanítványom jelenleg az 2020-as tokiói paraolimpiai kvalifikációért küzd, ott vagyok mellette, majd meglátjuk, hogy sikerül.

- Említetted a tanulást. Mit végeztél és mit végzel?

- A Testnevelési Egyetemen végeztem vívó szakedzői szakot és sportmenedzser is vagyok, és mivel itt Spanyolországban nem létezik egyik sem, a honosítás során a kettőt összevontam, és fogok belőle csinálni egy harmadikat.

- Miért döntöttél úgy, hogy szerzel egy itteni diplomát is?

- Mert papírok nélkül nem tudsz annyira haladni itt. Nem tudom, hogy más országokban hogy van ez, de itt, ha nincs honosítva, akkor olyan, mintha nem is lenne.

- Milyen különbségeket látsz a magyar és a spanyol sportolók elismertségét tekintve?

- Most szerintem Magyarországon igencsak megbecsülik minden szempontból a sportolókat, sport centrikus ország lettünk. Számos világbajnokságot rendeznek, ami régebben annyira nem volt jellemző. Itt, Spanyolországban a válság nagyon sokat visszavett, de még így is azt mondom, hogy ha van akár országos, akár nemzetközi szinten eredmény, akkor igenis honorálják. Vannak állami ösztöndíjak, vannak tartományi ösztöndíjak, segítik, hogy tanulj, kapsz kedvezményt az egyetemen, egyéni órarendet. Itt az anyagi juttatás az kevesebb, mint otthon, de nincs ezzel gond szerintem.

- Mit érzel, amikor Magyarországon lépsz pástra?

- Haj, az egy jó érzés! Dupla jó érzés. Ugyanis akkor kint van a családom, és olyan, mintha hazai közegben lépnék pástra, mert még ismerem az edzőket, a vívótársakat. „Doppingol” otthon vívni.

- Megbántad, hogy eljöttél Magyarországról?

- Igazság szerint azt mondanám, hogy megbánni nem bántam meg, hogy jöttem, meg hogy itt vagyok, de azokra a nehézségekre, amik útközben jönnek, váratlanul és hívatlanul, azokra nem számítottam. Sok minden van, ami néha csalódást okoz, amiről azt hittem, hogy másképp lesz, vagy könnyebb lesz. Gondolom, mindenhol így van, ha új életet kezdtél egy másik helyen, de szerintem ez kemény, és nem sok mindenki marad vagy bírja. Akik maradnak és tényleg végigcsinálják, azok a jég hátán is meg tudnak élni.

MADACH Egyesület - Kiskapusi Dóra - Valladolid

Kiskapusi Dóra - Valladolid