Interjú Hámori Mónikával
-
Boldog új évet!
- Boldog új évet
nektek is! Bár nem érzem, hogy a Büszkeség rovatba illenék.
-
Pedig példaértékű az életutad. Az ELTE és a Gazdasági
Egyetem után az Egyesült Államokban doktoráltál. Hogy kerültél onnan Madridba?
-
Hát, onnan már nem
volt nehéz Madridba kerülni. Az Egyesült Államokba sokkal nehezebb volt
kijutni. A férjem után mentem oda, ő tanult a Pennsylvania Egyetemen, ezért
mentem én is oda, hogy megszerezzem a phd fokozatot. Ez egy elég hosszú
folyamat, a férjem 5 év alatt végzett, ez teljesen normális, én hat év alatt,
mert idő közben megszületett a kisfiunk 2003-ban, pont a hatodik évem elején. Én
menedzsment szakterületen szereztem a doktorimat. Szakmailag az USA sokkal jobb
lehetőségeket kínált, viszont a család miatt - a férjem is magyar, én is magyar
vagyok - az USA – Magyarország távolság túl nagynak bizonyult, főleg a
nagyszülők szempontjából. Nem volt közvetlen járat Washingontba, ahol laktunk. Egy
évben csak egyszer tudtak a nagyszülők meglátogatni. Így eldöntöttük a
férjemmel, hogy amikor befejezem az egyetemet, Európában fogok állást keresni.
És így is lett. Sok helyre beadtam az önéletrajzomat, vagy 5-6 helyen interjúztam
is: Milánóban, Párizsban, Barcelonában, és végül az IE Business Schoolra esett
a választásom. Így kerültem Madridba.
-
A család befolyásolta a szakmai döntéseket, a szakmai karrier
út kiválasztását?
- Nagyon sok
kollégámnál a család egyáltalán nem befolyásoló tényező. Én sokkal
családcentrikusabb vagyok. Például nekem nincs bejárónőm, hanem megpróbáltam kivenni
a részem úgy a gyerekgondozásból, hogy mindig délután ötre a legtöbb nap ott
voltam az óvoda kapujában, hogy hazahozzam a gyerekeket. Ez abszolút nem
általános a kollégáim között, ők este 7-8-kor vetődnek haza. Tulajdonképpen semmilyen
szakmai érv nem szól amellett, hogy valaki visszajöjjön Európába. Az én
iskolám, az IE, Európa egyik legjobb gazdaságtudományi egyeteme, általában az
első 10 ilyen egyetem között említik, és tényleg nívós hely, viszont még így is
eltörpül a nagy amerikai kutatóegyetemek mellett, mint az MIT, a Harvard vagy a
Stanford. Mások a körülmények, más a kutatásra fordítható idő, pénz.
-
Ez a családközpontúság egyéni sajátosságod,
neveltetés, kulturális környezetből adódó, vagy valami más oka van?
-
Otthonról hozom. Édesanyám
elég szigorú, mondjuk szakmai szempontokból is, de amikor már látta, hogy
egyetemi tanár vagyok, egy viszonylag jó egyetemen, akkor szakmai szempontból megnyugodott,
viszont a gyermeknevelést illetően továbbra is rengeteg tanáccsal látott el. Nagyon
erős mintát láttam a családban. Engem is így neveltek, figyeltek rám, nagymamám
és az anyukám is.
-
Mondtad, hogy a férjed Amerikában doktorált. Hogy
született meg a döntés, hogy utána menj?
-
Elég nehéz döntés
volt, mondhatni drámai. Ő elment ’97-ben, és tudtuk, hogy 4– 5 évig biztos nem
kerül vissza Magyarországra. Egy ilyen távkapcsolatot, különösen akkoriban,
nehéz lett volna fenntartani. Dönteni kellett, hogy vagy követem, vagy pedig
vége van az egésznek. Én boldogan dolgoztam egy vállalatnál Budapesten, nem
tudományos munkakörben. Meg sem fordult a fejemben, hogy phd-t csináljak, vagy
esetleg utána egyetemre menjek tanítani. Ezt igazából kényszerből vállaltam.
Azt mindenki tudja, hogy az USA-ba nem lehet csak úgy kimenni pár évre
barátnőként. Az egyetlen, hogy ott jövedelemhez juthassak, a doktori program
volt, mert nem kellett tandíjat fizetni, és körülbelül 17-20 ezer dollárt
fizettek évente, amiből akkor meg lehetett élni.
-
Mondhatni kényszerből lettél sikeres?
- Tulajdonképpen
soha nem akartam egyetemi pályára menni azelőtt. Most már egyáltalán nem bánom,
mert ez egy fantasztikus pálya, és család mellett talán a legjobb, amit valaki
el tud képzelni. Iszonyú rugalmas, nagyon sok nap, mint például ma is,
otthonról dolgozok, ugyanakkor meg intellektuálisan is érdekes munkakör,
abszolút nem rutin.
-
Mondtad, hogy a fiad az utolsó évben született, később
jött egy másik is.
-
Így van, 2005-ben,
ő már Madridban született.
-
A fiaid hol érzik magukat otthon?
- Ez nagyon jó
kérdés. Mi nagyon sokat vagyunk Magyarországon, hiszen, mint mondtam, a férjem
is magyar. Most is karácsonykor több mint két hetet voltunk otthon. Az iskolai
szünet adja a kereteket. Nyáron is június végén haza megyünk, és hiába utazunk ide-oda,
azért Magyarország a bázisunk, és szeptember elejéig ott vagyunk. Tehát a fiúk
mindig több mint két hónapot Magyarországon töltenek. Ennek ellenére igazán,
szerintem, Spanyolországban érzik otthon magukat. Sajnos sokkal inkább
spanyolnak tartják magukat, mint magyarnak. A nagyfiamnak pedig van egy elég
erős amerikai identitása is, hiszen ő ott született, tehát ő amerikai.
-
Érdekes. És a nyelvek területén mennyire volt nekik
egyszerű?
- Otthon mi mindig
magyarul beszélünk. Iskolában viszont, illetve a bölcsődében is már a spanyolt
hallgatták. Velünk csak magyarul beszélnek, egyik fiam sem szól spanyolul, illetve
én is mindig magyarul beszélek velük. Ők maguk között néha magyarul, néha
spanyolul beszélnek. Nagyon sokszor beszélnek spanyolul, amikor csak ketten
vannak.
-
Te a HR területre specializálódtál. Nagyon érdekes,
nagy változásokkal teli időszakokat él meg ez a terület. Hogy látod, Magyarország
és Spanyolország viszonylatában mik a legfontosabb változások az elmúlt 10 évben?
- Lassan 23 éve
dolgozom a HR területén. Maguk az alapok ugyanazok maradtak. A legnagyobb
változások egyrészt a technológiai változások, és persze, talán ez közhely, de például
ha a munkaerő toborzásra és kiválasztásra gondolunk, akkor az teljesen máshogy
történik mint 1997-ben, amikor elkezdtem a pályámat. Csak hogy mondjak egy
példát, ’97-ben, ha egy vállalat föl akart venni valakit, akkor egy újságban
hirdetést adott fel és várták az életrajzokat. Most már megvannak az online
felületek, a Facebook, a LinkedIn. Ezek rendkívül fontos csatornákká váltak a
munkaerő toborzásban. Az életrajzok sem levélben jönnek már, hanem
elektronikusan, amit mindenféle szoftverek válogatnak. Míg 20 évvel ezelőtt egy
álláshirdetésre 15-20 pályázó jelentkezett, ma a tipikus szám sokszor 400, ezért
szoftverek segítik a vállalatokat. Évek, évtizedek óta beszélünk arról, hogy a
karrierek is gyökeresen megváltoztak, hogy az emberek sokkal többet mozognak
vállalatok között, megszűnt a hűség, például megjelent az úgynevezett „gig economy”,
hogy sok embernek nem lesz igazi munkáltatója, hanem tulajdonképpen nagyon sok
helyen fog dolgozni mondjuk beszállítóként.Az emberek sokkal többször váltanak munkahelyet,
de azért az én kutatásom is azt mutatja, hogy azért az emberek egy jelentős
része még mindig nagyon hosszú időt tölt el egy vállalaton belül, tehát lehet,
hogy ezek a változások azért nem annyira radikálisak, mint amennyire sokszor a
sajtóban lehet róluk olvasni.
-
Másik oldala ennek a kérdésnek, hogy a munkavállalóknak
a cégek iránti hűsége rendült meg, vagy a munkaadóknak a munkavállalók felé
vonatkozó paternalista gondoskodása szűnt meg?
-
Valószínűleg mind
a kettő. Alapvető változások történtek a világban, tehát a gazdaságban is,
sokkal nagyobb lett a verseny. Illetve olyan gyors volt a technológiai fejlődés,
hogy a vállalatok már nem tudták, hogy milyen képzettségű, illetve képességgel
rendelkező embereket vegyenek föl. Nagyon felgyorsult a világ. Erre reagáltak a
vállalatok azzal, hogy megszűntették a nyugdíjig való gondoskodást, és az erre
adott válasz, hogy a munkavállalók is sokkal opportunistábbak lettek.
-
A magyar–spanyol kapcsolatokra vonatkozóan,
figyeled-e a szűkebb eseményeket?
- Erről tudományos
kutatást nem végzek, nekem tulajdonképpen a karrierek, a siker, illetve az
oktatás, felnőtt képzés a szakterületem. Ebben is sokszor nemzetközi, amerikai
mintán végzem az empirikus kutatásaimat. A magyar-spanyol viszonyról csak
magánemberként tudnék véleményt mondani. Madrid nem tartozik a magyarországi munkavállalók
fő céljai közé, talán főleg a nyelv miatt. Egy átlag magyar inkább angolul meg
németül beszél, és kevésbé spanyolul. A másik szempont a fizetés, mert
Spanyolországról nem lehet azt mondani, hogy az átlagfizetés tekintetében vonzó
lenne. Ha megnézed a magyar kolóniát, legtöbben családi okok miatt kerültek ide
főleg nők, akik ide mentek férjhez. Akik más
okból, csak munkavállalás miatt jönnek, én azt mondanám, hogy inkább erdélyi
magyarok.
-
Az egyik legnagyobb presztízsű üzleti iskolában
tanítasz. Nálatok vannak-e magyar diákok?
- Nagyon kevés
magyar diák van. 15 éve tanítok itt, 200 diákot egész biztos, hogy látok egy
évben. Három-négy diákom volt ez idő alatt, illetve ismerek még 2 olyat, akit
ugyan nem tanítottam, de tudom, hogy hozzánk járt. Ezek a spanyol iskolák nem
tartoznak, a magyar diákok célországai közé. Lehet, hogy ennek is nyelvi okai
vannak, bár nálunk az oktatás angolul folyik. Egy átlagos tanteremben a diákok
95%-a nem spanyol, sőt, egy osztály, 50 diák, legalább 30 különböző országból
jött. Minden statisztika ezt mutatja. Mégis, hiába folyik angolul az oktatás, a
munkaerőpiac még mindig a spanyol nyelvtudásra helyezi a hangsúlyt, tehát aki
nem beszél spanyolul, annak nagyon nehéz elhelyezkednie itt. Másrészt, ez egy
drága program, 60-70 ezer euróba kerül
egy diploma. Ezt kevesen tudják Magyarországon megengedni maguknak, akik pedig igen,
talán más iskolát választanak, mint az INSEAD, vagy kimennek az USA-ba, hiszen azok
ismertebbek Magyarországon, mint az én iskolám, ami egy viszonylag fiatal
iskola, alig 50 éves, és bár nagyon gyorsan fejlődött, nőtt, de viszonylag
kevesen ismerik.
-
Hogyan tervezitek, hogy álmodjátok a jövőtöket, a
nyugdíjas éveteket?
- Mi mindig
terveztük, hogy valamikor visszaköltözünk Magyarországra. 2006-ban meg 2013-ban
lépéseket is tettünk, de nem lett belőle semmi. Most már látjuk, sajnos, hogy
nyugdíj előtt ez már nem megvalósítható. Én 47 éves vagyok, ebben a korban már
nagyon nehéz egy magyar egyetemen elhelyezkedni. Nem tudnak olyan állást ajánlani
Magyarországon, ami csak félig felvenné a versenyt ezzel a spanyol egyetemmel,
sajnos ez a szomorú valóság. De a nyugdíj után nagyon szívesen visszaköltöznék,
vagy hát reálisabb lesz az, hogy két laki életet folytasson az ember, mert
valószínűleg a gyerekeink, unokáink itt lesznek Madridban, bár erre sincs semmi
garancia, de hát én szívem szerint azért csak Magyarországon érzem otthon magam.