Interjú Hámori Mónikával

-       Boldog új évet!
-      Boldog új évet nektek is! Bár nem érzem, hogy a Büszkeség rovatba illenék.
-       Pedig példaértékű az életutad. Az ELTE és a Gazdasági Egyetem után az Egyesült Államokban doktoráltál. Hogy kerültél onnan Madridba?
-       Hát, onnan már nem volt nehéz Madridba kerülni. Az Egyesült Államokba sokkal nehezebb volt kijutni. A férjem után mentem oda, ő tanult a Pennsylvania Egyetemen, ezért mentem én is oda, hogy megszerezzem a phd fokozatot. Ez egy elég hosszú folyamat, a férjem 5 év alatt végzett, ez teljesen normális, én hat év alatt, mert idő közben megszületett a kisfiunk 2003-ban, pont a hatodik évem elején. Én menedzsment szakterületen szereztem a doktorimat. Szakmailag az USA sokkal jobb lehetőségeket kínált, viszont a család miatt - a férjem is magyar, én is magyar vagyok - az USA – Magyarország távolság túl nagynak bizonyult, főleg a nagyszülők szempontjából. Nem volt közvetlen járat Washingontba, ahol laktunk. Egy évben csak egyszer tudtak a nagyszülők meglátogatni. Így eldöntöttük a férjemmel, hogy amikor befejezem az egyetemet, Európában fogok állást keresni. És így is lett. Sok helyre beadtam az önéletrajzomat, vagy 5-6 helyen interjúztam is: Milánóban, Párizsban, Barcelonában, és végül az IE Business Schoolra esett a választásom. Így kerültem Madridba.

-       A család befolyásolta a szakmai döntéseket, a szakmai karrier út kiválasztását?
-   Nagyon sok kollégámnál a család egyáltalán nem befolyásoló tényező. Én sokkal családcentrikusabb vagyok. Például nekem nincs bejárónőm, hanem megpróbáltam kivenni a részem úgy a gyerekgondozásból, hogy mindig délután ötre a legtöbb nap ott voltam az óvoda kapujában, hogy hazahozzam a gyerekeket. Ez abszolút nem általános a kollégáim között, ők este 7-8-kor vetődnek haza. Tulajdonképpen semmilyen szakmai érv nem szól amellett, hogy valaki visszajöjjön Európába. Az én iskolám, az IE, Európa egyik legjobb gazdaságtudományi egyeteme, általában az első 10 ilyen egyetem között említik, és tényleg nívós hely, viszont még így is eltörpül a nagy amerikai kutatóegyetemek mellett, mint az MIT, a Harvard vagy a Stanford. Mások a körülmények, más a kutatásra fordítható idő, pénz.

-       Ez a családközpontúság egyéni sajátosságod, neveltetés, kulturális környezetből adódó, vagy valami más oka van?
-       Otthonról hozom. Édesanyám elég szigorú, mondjuk szakmai szempontokból is, de amikor már látta, hogy egyetemi tanár vagyok, egy viszonylag jó egyetemen, akkor szakmai szempontból megnyugodott, viszont a gyermeknevelést illetően továbbra is rengeteg tanáccsal látott el. Nagyon erős mintát láttam a családban. Engem is így neveltek, figyeltek rám, nagymamám  és az anyukám is.

-       Mondtad, hogy a férjed Amerikában doktorált. Hogy született meg a döntés, hogy utána menj?
-       Elég nehéz döntés volt, mondhatni drámai. Ő elment ’97-ben, és tudtuk, hogy 4– 5 évig biztos nem kerül vissza Magyarországra. Egy ilyen távkapcsolatot, különösen akkoriban, nehéz lett volna fenntartani. Dönteni kellett, hogy vagy követem, vagy pedig vége van az egésznek. Én boldogan dolgoztam egy vállalatnál Budapesten, nem tudományos munkakörben. Meg sem fordult a fejemben, hogy phd-t csináljak, vagy esetleg utána egyetemre menjek tanítani. Ezt igazából kényszerből vállaltam. Azt mindenki tudja, hogy az USA-ba nem lehet csak úgy kimenni pár évre barátnőként. Az egyetlen, hogy ott jövedelemhez juthassak, a doktori program volt, mert nem kellett tandíjat fizetni, és körülbelül 17-20 ezer dollárt fizettek évente, amiből akkor meg lehetett élni.

-       Mondhatni kényszerből lettél sikeres?
-       Tulajdonképpen soha nem akartam egyetemi pályára menni azelőtt. Most már egyáltalán nem bánom, mert ez egy fantasztikus pálya, és család mellett talán a legjobb, amit valaki el tud képzelni. Iszonyú rugalmas, nagyon sok nap, mint például ma is, otthonról dolgozok, ugyanakkor meg intellektuálisan is érdekes munkakör, abszolút nem rutin.

-       Mondtad, hogy a fiad az utolsó évben született, később jött egy másik is.
-       Így van, 2005-ben, ő már Madridban született.

-       A fiaid hol érzik magukat otthon?
-      Ez nagyon jó kérdés. Mi nagyon sokat vagyunk Magyarországon, hiszen, mint mondtam, a férjem is magyar. Most is karácsonykor több mint két hetet voltunk otthon. Az iskolai szünet adja a kereteket. Nyáron is június végén haza megyünk, és hiába utazunk ide-oda, azért Magyarország a bázisunk, és szeptember elejéig ott vagyunk. Tehát a fiúk mindig több mint két hónapot Magyarországon töltenek. Ennek ellenére igazán, szerintem, Spanyolországban érzik otthon magukat. Sajnos sokkal inkább spanyolnak tartják magukat, mint magyarnak. A nagyfiamnak pedig van egy elég erős amerikai identitása is, hiszen ő ott született, tehát ő amerikai.

-       Érdekes. És a nyelvek területén mennyire volt nekik egyszerű?
-     Otthon mi mindig magyarul beszélünk. Iskolában viszont, illetve a bölcsődében is már a spanyolt hallgatták. Velünk csak magyarul beszélnek, egyik fiam sem szól spanyolul, illetve én is mindig magyarul beszélek velük. Ők maguk között néha magyarul, néha spanyolul beszélnek. Nagyon sokszor beszélnek spanyolul, amikor csak ketten vannak.

-       Te a HR területre specializálódtál. Nagyon érdekes, nagy változásokkal teli időszakokat él meg ez a terület. Hogy látod, Magyarország és Spanyolország viszonylatában mik a legfontosabb változások az elmúlt 10 évben?
-      Lassan 23 éve dolgozom a HR területén. Maguk az alapok ugyanazok maradtak. A legnagyobb változások egyrészt a technológiai változások, és persze, talán ez közhely, de például ha a munkaerő toborzásra és kiválasztásra gondolunk, akkor az teljesen máshogy történik mint 1997-ben, amikor elkezdtem a pályámat. Csak hogy mondjak egy példát, ’97-ben, ha egy vállalat föl akart venni valakit, akkor egy újságban hirdetést adott fel és várták az életrajzokat. Most már megvannak az online felületek, a Facebook, a LinkedIn. Ezek rendkívül fontos csatornákká váltak a munkaerő toborzásban. Az életrajzok sem levélben jönnek már, hanem elektronikusan, amit mindenféle szoftverek válogatnak. Míg 20 évvel ezelőtt egy álláshirdetésre 15-20 pályázó jelentkezett, ma a tipikus szám sokszor 400, ezért szoftverek segítik a vállalatokat. Évek, évtizedek óta beszélünk arról, hogy a karrierek is gyökeresen megváltoztak, hogy az emberek sokkal többet mozognak vállalatok között, megszűnt a hűség, például megjelent az úgynevezett „gig economy”, hogy sok embernek nem lesz igazi munkáltatója, hanem tulajdonképpen nagyon sok helyen fog dolgozni mondjuk beszállítóként.Az emberek sokkal többször váltanak munkahelyet, de azért az én kutatásom is azt mutatja, hogy azért az emberek egy jelentős része még mindig nagyon hosszú időt tölt el egy vállalaton belül, tehát lehet, hogy ezek a változások azért nem annyira radikálisak, mint amennyire sokszor a sajtóban lehet róluk olvasni.

-       Másik oldala ennek a kérdésnek, hogy a munkavállalóknak a cégek iránti hűsége rendült meg, vagy a munkaadóknak a munkavállalók felé vonatkozó paternalista gondoskodása szűnt meg?
-       Valószínűleg mind a kettő. Alapvető változások történtek a világban, tehát a gazdaságban is, sokkal nagyobb lett a verseny. Illetve olyan gyors volt a technológiai fejlődés, hogy a vállalatok már nem tudták, hogy milyen képzettségű, illetve képességgel rendelkező embereket vegyenek föl. Nagyon felgyorsult a világ. Erre reagáltak a vállalatok azzal, hogy megszűntették a nyugdíjig való gondoskodást, és az erre adott válasz, hogy a munkavállalók is sokkal opportunistábbak lettek.

-       A magyar–spanyol kapcsolatokra vonatkozóan, figyeled-e a szűkebb eseményeket?
-      Erről tudományos kutatást nem végzek, nekem tulajdonképpen a karrierek, a siker, illetve az oktatás, felnőtt képzés a szakterületem. Ebben is sokszor nemzetközi, amerikai mintán végzem az empirikus kutatásaimat. A magyar-spanyol viszonyról csak magánemberként tudnék véleményt mondani. Madrid nem tartozik a magyarországi munkavállalók fő céljai közé, talán főleg a nyelv miatt. Egy átlag magyar inkább angolul meg németül beszél, és kevésbé spanyolul. A másik szempont a fizetés, mert Spanyolországról nem lehet azt mondani, hogy az átlagfizetés tekintetében vonzó lenne. Ha megnézed a magyar kolóniát, legtöbben családi okok miatt kerültek ide főleg nők, akik ide mentek férjhez. Akik más okból, csak munkavállalás miatt jönnek, én azt mondanám, hogy inkább erdélyi magyarok.

-       Az egyik legnagyobb presztízsű üzleti iskolában tanítasz. Nálatok vannak-e magyar diákok?
-      Nagyon kevés magyar diák van. 15 éve tanítok itt, 200 diákot egész biztos, hogy látok egy évben. Három-négy diákom volt ez idő alatt, illetve ismerek még 2 olyat, akit ugyan nem tanítottam, de tudom, hogy hozzánk járt. Ezek a spanyol iskolák nem tartoznak, a magyar diákok célországai közé. Lehet, hogy ennek is nyelvi okai vannak, bár nálunk az oktatás angolul folyik. Egy átlagos tanteremben a diákok 95%-a nem spanyol, sőt, egy osztály, 50 diák, legalább 30 különböző országból jött. Minden statisztika ezt mutatja. Mégis, hiába folyik angolul az oktatás, a munkaerőpiac még mindig a spanyol nyelvtudásra helyezi a hangsúlyt, tehát aki nem beszél spanyolul, annak nagyon nehéz elhelyezkednie itt. Másrészt, ez egy drága program,  60-70 ezer euróba kerül egy diploma. Ezt kevesen tudják Magyarországon megengedni maguknak, akik pedig igen, talán más iskolát választanak, mint az INSEAD, vagy kimennek az USA-ba, hiszen azok ismertebbek Magyarországon, mint az én iskolám, ami egy viszonylag fiatal iskola, alig 50 éves, és bár nagyon gyorsan fejlődött, nőtt, de viszonylag kevesen ismerik.

-       Hogyan tervezitek, hogy álmodjátok a jövőtöket, a nyugdíjas éveteket?
-      Mi mindig terveztük, hogy valamikor visszaköltözünk Magyarországra. 2006-ban meg 2013-ban lépéseket is tettünk, de nem lett belőle semmi. Most már látjuk, sajnos, hogy nyugdíj előtt ez már nem megvalósítható. Én 47 éves vagyok, ebben a korban már nagyon nehéz egy magyar egyetemen elhelyezkedni. Nem tudnak olyan állást ajánlani Magyarországon, ami csak félig felvenné a versenyt ezzel a spanyol egyetemmel, sajnos ez a szomorú valóság. De a nyugdíj után nagyon szívesen visszaköltöznék, vagy hát reálisabb lesz az, hogy két laki életet folytasson az ember, mert valószínűleg a gyerekeink, unokáink itt lesznek Madridban, bár erre sincs semmi garancia, de hát én szívem szerint azért csak Magyarországon érzem otthon magam.

2 hozzászólás - Interjú Hámori Mónikával

Válasz