Interjú Szőke Annával

-       Mióta vagy Spanyolországban?
-       2014 novemberében érkeztünk. A fiam, Boldizsár, alig több mint egy éves volt, és tudtuk, hogy szeretnénk testvért. Ezért úgy döntöttünk Péterrel, a férjemmel, hogy ha már úgyis pár évig szülési szabadságon leszek, akkor mindegy, hogy hol. Próbáljuk meg külföldön! Péter talált állást annyi fizetésért, amennyiből már meg lehet élni, így belevágtunk. Azóta itt vagyunk. Meg akartuk próbálni magunkat külföldön. Én már egy évet töltöttem külföldön egyetem után, de Péter még nem. Pályázott több országba, de nem volt túl komoly a szándéka. Végül kibökte, hogy Spanyolországba szeretne jönni, máshová nem. Spanyol tanfolyamon ismerkedtünk meg, úgyhogy beleillett a történetünkbe.

-       Miért a Costa del Solra esett a választás?
-     Először Barcelona mellett éltünk, Katalóniában  majdnem 2 évet, egy kisvárosban a Costa Braván, mert onnan jött leghamarabb válasz. Az a cég elkezdett csőd közeli állapotot mutatni, úgyhogy azt találtuk ki, hogy Gibraltár mellett keres munkát, és az ottani fizetéssel Spanyolországban milyen jól meg fogunk élni. Az a cég nem volt a legjobb, ez hamar kiderült. Nem érezte jól magát. Egy volt kollégája hívta át Malagába, így arrébb jöttünk 100 kilóméterrel, de itt maradtunk Andalúziában, a Costa del Solon.

-       Itthon érzitek magatokat?
-      Nagyon kellemes életünk van, szuper a környezet a gyerekek számára, és most már hatodik éve vagyunk itt. Közép-hosszú távon is ide tervezünk, most fogunk házat vásárolni.

-       Boldizsár után jött még három gyermek.
-       Igen, mindenhol, ahol laktunk, jött egy, Matyi Katalóniában született, Füli Gibraltár mellett, Klári pedig itt, Malaga mellett. Úgyhogy máshova nem is szeretnék költözni, ekkora család pont jó.

-       Milyen nagycsaládos anyukának lenni?
-      Péter informatikus mérnök, nagy tapasztalattal, szenior, jó szakember. Én előtte IT toborzásban dolgoztam, láttam, hogy az ő profilja évek óta a legkeresettebb. Ezért talált mindig gyorsan állást, méghozzá olyat, amiből ennyien megélünk. Ha nekem is dolgoznom kellene, akkor nem hiszem, hogy fenntartható lenne a család. Három gyereket terveztünk, már az sem volna kivitelezhető a két keresős modellel. Egy pár éven belül persze újra szeretnék dolgozni, hogy valamennyit én is tehessek a kasszábba, de addig még van pár év. Ez fontos, nagy könnyebbség, hogy tudok kizárólag a gyerekekkel foglalkozni.

-       Milyen egy átlagos napod?
-       Péter most itthonról dolgozik, úgyhogy a gyerekeket ő hozza-viszi. Én pedig csinálom a napi teendőket: háztartási munka, intézni valók, szoktam találkozni ismerősökkel is, mert Klárit, aki 5 hónapos, még lehet vinni. A délelőttök egyszerűbbek. Szoktam néha itthon tornázni. Ezekkel elmegy az idő. Kezdetben sok időt igényel egy pici baba, úgyhogy a nap nagy részét Klári viszi el.  

Egykor elmegyek Füliért a bölcsibe, kettőre megy Péter a nagyokért, utána együtt ebédelünk. A nagy kivételével mindenki alszik még délután, Bódi addig lefoglalja magát. Ötkor van a szieszta vége, utána uzsonna, majd séta. Március óta nincs játszótér, le van zárva. Velünk szemben van egy játszótér meg focipálya, ahol nagyon jól el lehetett tölteni a délutánt. Most kevesebbet vannak kint, mert hamarabb megunják. Utána vacsora, fürdés, alvás.

Péter nagyon sokat segít, ő intézi a bevásárlást, hozza-viszi a gyerekeket. Boldi kosárlabdára jár, őt is Péter viszi. Előtte én hordtam őket mindenhova, de az fizikailag nagyon fárasztó volt, most sokkal jobb.

Emellett segít nekünk egy takarítónő, és bébiszitter is.  Nagyon jó, hogy a szabadidőt, hogy nem a takarításra kell fordítanom. Ezek tipikusan olyan dolgok, amiket, ha van nagyi, akkor könnyebb megoldani. Nálunk ez a megoldás a távolság miatt nem jöhet szóba.

-       Hogy jött ötlet, hogy elindítsad a Madách Costa del Solt?
-     Amikor még Barcelona mellett éltünk, ott volt az Aranyalma-kör, ami az ottani családok informális köre. Egyrészt 100 km-re laktunk, meg nem is voltam ott sokáig, úgyhogy nem tudtam olyan aktív lenni. Amikor megérkeztünk ide, láttam, hogy nincs szervezett közösség. Akinek van kávézója vagy étterme, az néha szervez közös sörözést, ez nagyon jó. De emellett volt egy űr, hogy szervezett közösségi programok is legyenek. Ez tipikusan egyesületi feladat, úgyhogy egyesületben gondolkoztam. A Madáchot már régebbről ismertem. Csináltunk pár programot, borkóstolót, pikniket. Nem szerettem volna külön egyesületet létrehozni. Így indult el a Madách Costa del Sol.

-       Milyen az ottani közösség?
-      Van egy 150 km-es sáv a tengerparton, ahol a hivatalos statisztika szerint több mint ezer magyar él. Szerintem többen, másfélezren vannak, mert nem mindenki jelentkezik be.

Sokan a vendéglátásból, turizmusból élnek, sok szolgáltató van: fodrász, körmös, hasonló.

Malagától Gibraltárig jellemzően külföldiek élnek. Ez igazi multikulti rész, nem tipikus spanyol.

-       Akik ott élnek, azok, mint ti, magyar párok?
-      Igen, sokan vannak, de és a vegyes párok között pedig gyakori, ahol a férj nem spanyol, hanem két külföldiként élnek itt. Persze van magyar-spanyol pár is, de nem ez a jellemző.

Mi Malaga másik oldalán élünk, ahol már inkább csak spanyolok élnek és ők járnak ide nyaralni. Érdekes, hogy Malaga milyen határozott választóvonal.

A magyarok közül sokan jönnek-mennek, 2-3 évre maradnak itt. Fiatalon beállnak a vendéglátásba vagy a strandon dolgozni, de nem ez az életcéljuk. Mást nagyon nem lehet tenni: turizmus, ingatlanozás, vendéglátás és kapcsolódó szolgáltatások. Azt viszont lehet csinálni a „külföldi” oldalon, itt, a „spanyol” oldalon nem annyira. Itt spanyol fodrászhoz meg körmöshöz mennek. A külföldi viszont lehet, hogy még szívesebben is megy külföldihez, mert az lehet, hogy más stílusban vágja a hajat.

Az egyesülethez, akik beléptek, jártak a magyar foglalkozásra is. 17 család volt, most személyes programok nincsenek, csak online foglalkozások. A 2019-es Mikulás bulira viszont még többen jöttek el: volt 60 gyerek, 30-35 család. Kevésbé alakult ki még program a nem családosok részére. A családosok a leginkább nyitottak arra, hogy összejárjanak, magyar közegben legyenek.

-       Mik az új céljaid?
-       Nagyon sok tervem van, és mielőtt megtudtam, hogy újra terhes vagyok és mielőtt beütött a vírus, még több tervem volt.

3 projektem van, amin próbálok dolgozni: az egyik a Madách, ezt szeretném folytatni. A másik pedig saját magamnak munkát találni. Vagy visszamegyek HR-esnek, itt Malagán sok IT cég van, ami az én szakterületem. Beszélek németül, angolul és spanyolul a magyar mellett, ezekre lehet támaszkodni. Vagy pedig indítok egy saját, turisztikai vállalkozást.

-       A harmadik projekt, hogy Magyarországra tábort szoktam szervezni, már 3 alkalommal volt, kifejezetten külföldön élő magyar gyerekek számára. 14-15 országból jöttek minden évben. Nagyon erős programja van, a magyar kultúra egy-egy szeletét mutatjuk be testközelből. Van egy lány, aki kifejezetten külföldön élő magyar gyerekeknek tart történelemoktatást. Nyulász Péter, a Helka-trilógia szerzője is tartott már foglalkozást, van képzőművészet, természetismeret, megyünk túrázni, mert ezek a gyerekek nem ismerik az otthoni állatfajokat. Elmentünk, például madárgyűrűzésre. Van sport is: eveztünk, nyilaztunk.

-       Melyik korosztálynak szól ez a tábor?
-       Legjobban az általános iskolások élvezik. 7-14 év között hirdettük meg. Ezért tavaly akartam indítani a kiskamaszokra szabott programot. Velük már más dolgokról is lehet beszélgetni. Ráadásul, az első táborozók között már vannak olyan nagyok, akik belenőttek.

Interjú Bihari Szabolccsal

- Minek a rövidítése a NYEOMSZSZ?
- Nyugat Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége.

- Hogy jött az ötlet, hogy létezzen egy ilyen szervezet?
- A rendeszváltozást követően az addigi – akkor még emigrációsnak hívott – szervezeteknek a feladata mondhatni megszűnt, mert Magyarországról kivonultak a szovjet csapatok és demokrácia lett. Érdekes helyzet állt elő, ugyanis az emigrációs szervezetekben addig gyakran arról beszélgettünk, hogy egy esetleges rendszerváltozás után mindenki megy haza, de ez néhány kivételtől eltekintve nem így történt. Ennek az az oka, hogy a szociális kötödések – család, gyerekek, munkahely – erősebbnek bizonyultak, mint az a vágy, hogy egy szabad országba hazaköltözzünk.
Ebben a helyzetben az akkori vezetőknek át kellett gondolnunk, hogyan tovább. Mi Svédországban és mások is úgy gondolták, hogy új célokat kell meghatározni ahhoz, hogy a szervezeteink működjenek: a nemzeti gyökerek megőrzése, a második, harmadik generáció istápolása, illetve hídként működni a választott hazánk és a Kárpát-medencei magyarság között.Elkezdődött egy szorosabb együttműködés a Nyugat-Európában élő magyarok között, első sorban a Magyarok Világszövetsége révén, ahol külön régiót alkottunk.
2000 környékén kezdtük érezni, hogy az addigi felállás nem igazán hozza azt, amit mi magunknak megfogalmaztunk. Ezért egy új alapszabályi tervezetet nyújtottunk be, amiben az volt a lényeg, hogy a központi szervezet működésénél ne a külhoni bástyák legyenek Budapestért, hanem Budapest legyen a külhoni bástyákért. Ez sajnos nem valósult meg, úgyhogy elhatároztuk, hogy létrehozzunk egy önálló szervezetet. Kidolgoztuk az alapszabályokat, meghatároztuk a célokat, és 2001. november 25-re összehívtuk az alakuló ülést Stockholmba. Egyrészt azért, mert egyike voltam az aktív előkészületek résztvevőinek, másrészt pedig semmiféle anyagi forrásunk nem volt. Nekünk Svédországban pedig már akkor is volt egy nagyon szép központi ingatlanunk, ahol mindezt megtarthattuk és vendégül láthattuk a 15 ország küldötteit. Ez a háttér, így alakultunk meg. Hosszú és komoly előkészület előzte meg az alapító ülést, így elég simán ment, 13 ország vállalta is a tagságot.

-       Az összetétel mennyiben változott az évek során?
-       A célkitűzés és a szerkezet maradt. Időközben életképesnek bizonyult a szervezet. Az alapító 13 ország közül 1 kiesett, mert megszűnt, és 5 új ország csatlakozott. Így most már 17 tagországunk van.

-       Mi a program?
-    Ez a szervezet azért alakult, hogy érdekeinket, elképzeléseinket, óhajainkat-sóhajainkat megpróbáljuk közös nevezőre hozni. Hogy ne egyként, hanem egységesen képviselhessük az érdekeinket akár Magyarország, akár az Európai Unió akár más felé. Már induláskor vallottuk: a 15 milliós magyarságnak mi szerves részei vagyunk. Nem volt egyszerű dolog, mert a Kárpát-medencei közvéleményben voltak, akik úgy vélték, hogy mi elhagytuk az országot és jól élünk, ők meg ott vannak a nyomorúságban. Még éltek azok a régi beidegződének, amik a rendszerváltás előtti időkben sütöttek ránk. Aztán a következő lépés a kettős állampolgárság volt.
Azt is meg kellett értetni az otthoni magyarsággal, hogy a nyugaton élők, és főleg a második-harmadik generáció, komoly kincset jelenthet az anyanemzet számára, hiszen ahány nyugaton élő magyar van, annyi „nagykövete” van az országnak szerte a világon.

-       Ez az érdekvédelmi tevékenység a választott otthont adó országok felé is megnyilvánul?
-       Természetesen. Itt azért külön kell választani a dolgokat. A befogadó országok zöme pozitívan ítéli meg az ottani magyar szervezeteket. Így ezen a téren nem volt sok dolgunk, mert a kezdetektől jó szemmel néztek ránk. Megtörtént a balti államokban élő magyarokkal, hogy a rendszerváltozás után hírtelen hontalanná váltak. Mind a három balti országban ez történt. Nem volt se ottani állampolgárságuk, se magyar. Két szék közül a földre estek.

-       A helyi magyar közösség felé milyen szerepet vállal a NYEOMSZSZ?
-       A feladataink között szerepel, hogy az újonnan jötteket segítsük. Ez a célkitűzésünk mai napig is él, bár túl sokat nem kell segíteni, hiszen aki kijön és munkát kap, annak már egyéni tudásán és beilleszkedésén múlik, hogyan boldogul. Főleg a második-harmadik generáció esetében az asszimiláció visszafogása vagy csökkentése, a gyerekeink magyar nyelvre és történelemre tanítása, és a gyökerek megtartása került előtérbe. Egyénileg is lehet boldogulni, de úgy sokkal gyorsabb az asszimiláció.

-       Ez az identitás-kérdés területén is fontos segítség lehet. Én azt látom a lányomon, hogy már 5 évesen sokat gondolkodik azon, hogyan definiálja magát, hiszen egy adott ország szülötte, és emellett nem csak ahhoz az országhoz tartozik. Ha találkozik hasonló helyzetben lévő gyerekekkel, sokkal természetesebben fogja fel és fogadja el a saját állapotát is.
-       Ez így van, és ehhez meg kell teremteni a lehetőséget, hogy találkozzanak. Ez lehet hétvégi iskola, cserkészet, anyanyelvi tábor vagy más tábor, ahol a gyerekek összejöhetnek. A gyerekeink, akik itt születtek és nevelkednek, elsősorban a többségi nemzet életét élik a hétköznapokban. A magyarságukat pedig jobb esetben családon belül, az esetek többségében elszigetelve, mert a magyarságra nem jellemző a tömbben való életvitel. Ezért is olyan fontos, hogy olyan intézményeket, lehetőségeket, fórumokat teremtsünk számukra, ahol találkoznak egymással. Egy családi példát mondanék: gyerekeink, amikor itt megszülettek, akkor szakemberek azt tanácsolták nekünk, hogy 3 éves korukig tartsuk őket itthon. Úgyhogy hoztunk a Kárpát-medencéből egy baby-sittert. Amikor 3 évesen óvodába mentek, egy árva szót nem tudtak svédül, viszont magyarul folyékonyan beszéltek. Ennek az volt a hátterében, hogy az a nyelv, amit 1-3 éves kora között megtanul valaki, lehet, hogy egy adott pillanatban elhalványul, de el soha nem vész. Ha egyből csak a befogadó ország nyelvén kezd el gondolkozni, tanulni, akkor nagyon nehéz megtanítani magyarul és magyar érzelmeket is belé plántálni. Jelzem, ez mindig a többségi nemzet nyelve mellett, nem pedig ellene irányuló folyamat.

Magyarok Európában

-       Beszélgessünk arról, hogy milyenek a magyarok Svédországban. Természetesen, nehéz általánosítani, de azért közös vonásokat lehet találni.
-       Kezdeném azzal, hogy szerte a világon az a jellemző, hogy jó, hogy ha az ottaniak 15-20%-a csatlakozik a kulturális élethez, legyen ez akár egyházi, akár világi. Nálunk ugyanez a helyzet. Nyugat-Európában, jellemző, hogy a magyar szervezeti élet alapjait az ’56-os emigráció azon része rakta le, akiben volt nemzeti kötödés. Fontos, hogy egy ilyen közösség, főleg az induláskor, ne csak elkötelezettséggel rendelkezzen, hanem olyan intellektuális örökséggel, hogy ezt megfelelően tudja kezelni, legyen nyitott a világra. Itt, Svédországban szerencsésen alakult, általában ökumenikus szemlélettel kialakult a magyar egyházi közösség, utána pedig gombamód kezdtek a városokban megalakulni az egyesületek. Később fontossá vált, hogy ezek a különböző városokban működő szervezetek egy esernyőszervezet alá tömörüljenek. Könnyebb egy előadót meghívni, ha 3-4 helyre jöhet, mint ha mindenhol egyetlen szervezetnek kell az összes kiadást fedezni.

1974-ben megalakult az országos szövetség, most már 46 évesek vagyunk. Az ’56-os generáció, akik akkor egyetemisták vagy frissen végzettek voltak, a ’80-as évek végéig vezették a svédországi magyar közösséget. Akkor jött Erdélyből komoly utánpótlás, akik hasonló lelkesedéssel és tudással kapcsolódtak be és vették át a kiöregedő ’56-osok helyét.

A ’90-es rendszerváltás után rendkívül hamar elkezdtük az átalakulást, amiről az elején beszéltem. A fő hangsúly a nemzeti gyökerek megőrzése lett, hogy gyerekeinknek hétvégi iskolákat, anyanyelvi táborokat szervezzünk, nem megfeledkezve a kultúra ápolásáról és átadásáról, megosztva azt a többségi nemzet tagjai felé.

-       Az anyaországhoz kötődő viszony hogyan alakult az idők során?
-       Nagyon fontos elmondani, hogy 2010-ben óriási változás állt be a nyugati magyarság és a kormány kapcsolatában. Úgy látták, hogy a nyugati magyarság akkor éppen 20 éves demokráciának a vesztese volt. Az első években meghirdették, hogy kiemelt feladat a nyugati magyarság segítése. Minket is meghívtak egy beszélgetésre, és elmondták, hogy nem akarják Budapesten kitalálni, hogy mi jó nekünk, hanem fogalmazzuk meg mi.

Éltünk is a lehetőséggel és 7 pontból álló tervvel ültünk le az asztalhoz, amit egyeztettünk a tengeren túli magyar szervezetek képviselőivel is. Az időközben kialakult Diaszpóra Tanács elfogadta javaslatként, és ez lett a kiindulópontja olyan dolgoknak, mint például a Körösi Csoma Sándor ösztöndíjas program. Ugyanis a szervezet működésének megsegítése, az anyanyelvi oktatás megkönnyítése volt az egyik.

A családok támogatása, a jogi viszony rendezése szintén elől szerepelt. Az ingatlanok és azok kihasználtságának feltérképezése, csak hogy párat említsek. Senki ne értse félre, de az eddig elért eredményekben a javaslatainknak is szerepe volt. Így lettek célirányos támogatások, olyan lehetőségek, hogy ingatlan vásárlására, felújítására támogatást kapjunk, hiszen megértették, hogy egy magyar közösség birtokában lévő ingatlan az a nemzet ingatlana is.

Később jöttek azok a célkitűzések, hogy minden olyan kedvezményt, amit a Kárpát-medencei fiatalok kaptak, azokat a nyugaton élőkre is kiterjesszék. Gondolok például a Rákóczi-szövetség programjaira, ahol évente ezer nyugati gyerek táborozhat. Úgy gondolom, hogy ezek nagy eredmények. A nyugati szervezeti élet minden probléma ellenére jó helyzetben van, sokkal könnyebb magyarnak nevelni gyerekeinket vagy magyarnak maradni. Az ’56-os generációban vannak olyanok, ahol az apuka és az anyuka is magyar, a gyerek mégse tud egy árva szót se magyarul. Ez szerencsére a múlté.

-       Milyen a magyarok megítélése Svédországban?
-       A magyarok és a kormány megítélése két külön dolog. Kb. 10 évvel ezelőtt az egyik egyetem felmérte, hogy az országban élő több mint száz nemzet közül melyik hogyan integrálódott vagy asszimilálódott a svéd társadalomba. Vizsgálták a szakmai előrehaladottságot, képzettséget, az ország tradícióinak átvételét, a saját gyökerek megőrzését. Büszkén mondhatom, hogy a magyarok és a csehek megítélése lett a legjobban, utána jött az összes többi nemzet.

-       Ez jó hír.

-       Volt egy nagy különbség az ’94-’95-ig bevándoroltak, és az azt követően érkezők között. Amikor kijöttünk, az volt a fontos, hogy saját egzisztenciát teremtsünk. Aki tanulni jött, az jól akart tanulni, aki meg dolgozni akart, az minél hamarabb, minél jobb állást keresett, és nem a többségi társadalom segítségéből kívánt tengődni. Ebben a magyarok 99%-a nagyszerűen teljesített.

Volt nehézségünk is, amikor a közép-kelet-európai országok is EU-tagok lettek, a szabad munkavállalás kapcsán sokan jöttek ki, és nem csak Svédországba. Furcsa volt, hogy nagyon kevesen csatlakoztak a közösségi élethez. Ezen is gondolkoztunk, és arra a következtetésre jutottunk, hogy az egyedüli módja, hogy az anyanyelvi oktatást olyan szintre emeljük, hogy a gyerekeiket szívesen elvigyék. És ha már ott vannak és megismerik a magyar közösséget, megtörik a jég, és egyre többen csatlakoznak a közösségi élethez.

-       Térjünk vissza a NYEOMSZSZ-hoz. Hogyan viszonyul a világ többi részén élő magyarokhoz?
-     A Kárpát-medencei magyar kisebbség helyzetére különösen odafigyelünk, és amikor úgy ítéljük meg, hogy valamilyen jogsértés történik, akkor hallatjuk szavunkat mind az Európai Unióban, mint a saját országainkban. Tettük ezt anno a szlovák nyelvtörvény kapcsán. Aztán Romániában, Erdélyben számtalan visszásság esetében szót kellett emelnünk. Délvidéken is voltak esetek, és most legutoljára Kárpátalja kapcsán írtunk nyilatkozatot az Európai Parlament összes képviselőjének, tisztségviselőjének, illetve a saját országainkban, ahova tudtunk. Egy négy nyelven megjelenő kiadványban hívtuk fel a figyelmet arra, hogy milyen nehéz, sőt, életveszélyes helyzetbe került a kárpátaljai magyarság.

A NYEOMSZSZ életében nagyon fontos, hogy közösen álljunk ki azon magyar kisebbségek mellett, ahol a többségi nemzet valami gazemberséget próbál elkövetni. Van egy La Fontaine mese: az apa összehívja a folyton civakodó három fiát. Vesz egy rőzsét, ad mindegyiknek egy-egy szálat, hogy próbálja meg eltörni. Játszva eltörték. Aztán ad nekik egy-egy egész köteg rőzsét. Azt egyiknek sem sikerült eltörni. Ez az alapja a mi összefogásunknak is.

Interjú Lomoschitz Emmával

-  ¿Qué significa para tí el apellido Lomoschitz?
-  Significa mucho. Significa la familia que es muy importante. Es mi vínculo con Hungría, que también es muy importante. Es, digamos, la mitad de mi vida. La otra mitad es mi otro apellido, pero como siempre he vivido en España, mi parte española digamos que la tengo más integrada. No nos vemos siempre, pero sé que la familia está ahí. La parte Lomoschitz es más personal. Ahora mismo ya no quedan casi.

-  ¿Conociste tus familiares en Hungría?
-  Sí, los he conocido. Cuando yo nací, mi abuela, la madre de mi padre, estaba aquí viviendo en casa y fundamentalmente hablaba conmigo en húngaro. Así, el inicio de mi vida fue una inmersión total. Después también estuvo una hermana de mi padre y mi padre, es decir tres personas hablando en casa en húngaro.

Como las hermanas de mi padre eran mayores que él y sus primos más o menos de la su edad, hemos ido varias veces a Austria y también a Hungría. Mi padre mantenía mucho contacto, todo lo que podía. Él ejercía de intermediario: de dos horas que hablaba con su familia, nos daba una versión resumida. Entonces sí que tengo información sobre la familia, pero no toda la que me hubiera gustado.

-   ¿Fuiste alguna vez a Hungría?
-   Sí, hemos ido, hemos ido varias veces a Hungría, no tanto como me hubiera gustado. La última vez que estuvimos, fue un solo día. Estuvimos viendo la casa de mi padre, en la que vivía de pequeño. Pasamos por allí y estuvimos hablando con el actual propietario. Verdaderamente fue importante porque pude ver el escenario de su infancia.

-   ¿De dónde era tu padre?
-    Nació en Szombathely, pero la familia vivía en Szentgotthárd. Él vivió en Budapest en los últimos dos años, en casa de sus primos, mientras estudiaba.

-   ¿Tuvo tu padre alguna influencia sobre tu carrera?
-  Sí, sí, sí. Bueno, creo que toda la familia. Yo no pensaba hacer arquitectura. Él era ingeniero industrial. Mis abuelos por parte de mi padre habían sido profesores y maestros. A mi madre también le gustaba dibujar, a mi abuelo por parte de mi madre también. Me gustaba muchísimo dibujar y me gustaban mucho los animales. Pensé hacer veterinaria o Bellas Artes. Mi padre siempre me decía que hiciera arquitectura.
Yo lo que veía en arquitectura, eran los edificios monótonos, no le veía ningún atractivo. Y los proyectos, los documentos con los planos habitualmente oliendo a aquella época de amoniaco. Lo que sí me gustaba era el espacio, imaginar el espacio. Me gustaba ponerme tumbada y mirar los techos y pensar que podía recorrerlos al revés.

Mi padre me conocía bien, insistió mucho. Yo me resistí hasta el último momento y al final me presentó a un amigo suyo que era arquitecto, para que hablara con él. Me fié de él y decidí probar. La primera semana ya me di cuenta de que no podía estar en un sitio mejor. Teníamos cinco asignaturas de dibujo.

-    ¿Qué carrera hiciste?    
-   Arquitectura general. Me daban la opción de arquitectura interior, pero mi padre tenía una premisa que a día de hoy comparto con él: en caso de duda, tienes que coger lo más difícil, porque después siempre hay tiempo de cambiar. De esta forma ves hasta dónde puedes llegar.

-    ¿A qué te dedicas?
-    Empecé en el año 76 la carrera. Había dos especialidades en su momento que se diferenciaban en el último año: edificación y urbanismo. Hice las dos. Urbanismo era más de letras, más relacionada con la ciudad, con el paisaje. Edificación era más de estructura, más de ingeniería.

-  ¿Y después de la carrera?
-  El Proyecto Fin de Carrera yo creo que es el momento más bonito. Quizá el más duro también. Es cuando integras todos los conocimientos. Yo tuve la suerte de que me pusieron un tema precioso, un palacio, el Instituto de España en el Gran Canal de Venecia. Fuimos de viaje a Venecia una semana para verlo. ¡Era un tema tan bonito y un sitio tan bonito! Trabajé 8 meses en el tema, y finalmente me pusieron sobresaliente.
Así que pude pedir una beca para un curso de intervención en el patrimonio, sobre todo el tema de rehabilitación y todo lo que tiene que ver con el patrimonio arquitectónico, la restauración, la patología, descubrir un edificio a través de sus grietas, de sus fisuras, qué problemas puede tener. Era un tema bonito. El curso duró un año completo.
Después de eso, hice unas oposiciones para el Ministerio de Cultura. Aprobé, pero no tenía plaza fija así que estuve dos años en el Ministerio de Cultura trabajando en arquitectura, una año en Museos y otro en Patrimonio. En el año 90 incluso me encargaron un monasterio para restaurar.
Mientras tanto, había estado haciendo los cursos de doctorado. En ese momento se elegían los temas en función de lo que te parecía más interesante. Inscribí la tesis en el 91 y solicité la plaza en la escuela de Arquitectura. Así que llevo dando clase desde el año 91. Son ya casi 29 años y mientras tanto he seguido trabajando por mi cuenta. En el 92 ganamos un concurso importante con otro compañero, también que había hecho ese curso de patrimonio.

Entretanto conocí a mi marido. Como no nos daba tiempo de vernos, nos veíamos a la hora de la comida y a la hora de la cena. Un día dijimos que mejor nos casamos y así desayunamos juntos también. Eso fue en el año 93. Yo seguía todavía entregándo los proyectos del concurso y todo el día trabajando. Nos casamos el verano, en julio de 93. Después inmediatamente, porque no nos dio tiempo de nada, nació María, en septiembre del 94. Desde entonces no hemos hecho más que inmersión total familiar. Sigo trabajando en arquitectura, sigo dando clase en la escuela y sigo con la inmersión familiar.

-   Has hecho muchas cosas.
-   Bueno, tengo la sensación de que no me ha dado tiempo de nada.

-   ¿Cuántos hijos tienes?
-    Tengo cuatro hijas.

-    ¿Y cómo aparece o cómo influye en tu día a día tu ascendencia?
-   Yo creo que influye mucho. Una vez me enfadé con un niño cuando me dijo que mi padre no es español. Estábamos en un parque jugando. Recuerdo darle un empujón tan grande que el niño se quedó sentado, porque me pareció tan impertinente.
Nunca he tenido sensación de sentirme discriminada. Ni por mi procedencia, ni por ser mujer. Simplemente no he dado opción. Yo creo que tenemos derecho a participar en todo. Esa cosa que me dijo este niño y esas cosas de que tú no juegas porque eres niña, yo lo he rechazado siempre de plano. Hice una carrera donde fundamentalmente había muchos más chicos que nosotras. Un 75 por ciento de chicos y 25 por ciento de chicas. 

Creo que la forma de ser de mi padre me ha influido en mucho. No quiero decir que los españoles no se tomen las cosas en serio, pero de mi padre aprendí a ser híper racional. Después, un tema de autodisciplina, de exigirte; de disfrutar sólo cuando tienes hechas las cosas que tienes que hacer.

Lo que sí tenía con él, era un conflicto con la puntualidad. Cuando he recibido clases de húngaro, he entendido mucho de lo que no entendía. Mi padre en el cálculo del tiempo era mucho más estricto. Crecí con la sensación de siempre ser inpuntual, realmente no lo soy tanto, pero nunca es suficiente perfecto todo.

Para mí, Hungría tiene un punto nostálgico y un punto sentimental que quizá no es real. No es sólo una opción cultural, sino que es una opción también sentimental.

- Tus hijas son ya tercera generación. ¿Qué relación tienen con Hungría? ¿Qué sienten acerca de la tierra de su abuelo?
-  Nosotros somos dos hermanos y mi hermano, por ejemplo, no vivió ni con mi abuela ni con mis tía. Con lo cual tenía una cierta relación con Hungría, pero una relación más colateral. Cuando murió mi padre, me sentí un poco con la sensación de haber perdido no sólo a mi padre, sino toda la relación con Hungría.
En casa de mi padre siempre ha habido libros en húngaro, música en húngaro, cuando llamaba por teléfono alguien, él hablaba en húngaro evidentemente. Aunque quería haber ido con él y con las niñas a Hungría, no lo conseguí. Mi padre era muy independiente y yo creo que no estaba acostumbrado a amoldarse a tantas personas. Mi padre no estaba acostumbrado a la familia numerosa.

Sin embargo, en su casa sí que ha habido costumbres y celebraciones que mantuvimos, a lo mejor sin decir que eran húngaras. En Navidades siempre venia el Niño Jesús, celebramos San Nicolás, la Pascua. También habíamos tenido mucha relación con mis tías que vivían en Austria pero que seguían siendo húngaras.

Mis hijas, a través de la Asociación Madách, han reconectado con sus raíces, están entusiasmadas. Para mí fue importantísimo.

Últimamente, como tenía que entregar la tesis y por una serie de cosas y de imposibilidad de horarios, no he seguido con el estudio al húngaro, pero las cuatro han dado clases. Han viajado con los viajes de verano y dos de ellas seguían dando clase en la Universidad, con el lector húngaro. Han disfrutado muchísimo. Les encantan los bailes húngaros, les encanta la repostería húngara, la artesanía, el campamento de verano. Me alegra mucho porque lo han redescubierto.

-  Y Jesús, tu marido, ¿qué opina sobre los húngaros?
- Yo creo que le sorprende. En general, a mis amigos e incluyo a Jesús como amigo, aunque es además mi familia, casi todo el mundo tiene una gran admiración por los húngaros. Yo creo que esto es bueno decirlo desde fuera. Hay en general entre los españoles una gran admiración por los húngaros, porque son gente coherente, porque son gente valiente, porque son gente trabajadora, gente idealista. Estuvimos en Budapest hace dos o tres veranos. Hicimos una inmersión de diez días. Y verdaderamente, cuando ha ido conociendo más la historia de Hungría, todavía la admira más.

- ¿Hay algún tópico, alguna anécdota que le vincula al país?
- Mi familia es medio andaluza, aunque mi madre lleva viviendo desde los diez años en Madrid. Mi marido resulta que también es de una familia medio andaluza por parte de madre, que también se llama Carmen como la mía. Sin embargo, su padre es de origen vasco. Él coincidía mucho con mi familia húngara. Era profesor de colegio, después se hizo catedrático de latín, era un entusiasta de la filología. Hay una corriente de la filología que vincula el húngaro con con el vasco en algunos conceptos. No se sabe el fundamento real del asunto. El tema de los vascos en España se ha exacerbado para un tema de separatismo pero siempre los buenos vasco han sido y se han sentido muy españoles.

A Jesús lo que le admira es el patriotismo de los húngaros. Eso nos puede a todos. Igual nos pasa con los polacos. Es una especie de admiración que ya tienes de antemano. Él tiene una gran admiración por esa coherencia, que no se deja llevar por las modas de lo políticamente correcto, defender la familia, defender los ideales, defender el trabajo, la gente honrada vinculada a sus raíces, le impresiona mucho. Gente orgullosa de su pasado, orgullosa de su futuro. No le importa esforzarse. Capaz de ir a todo el mundo y donde llegue un húngaro, se integrará y seguirá siendo húngaro.

Además, tener raíces húngaras te lleva a hacer una especie de colección de los que también tiene origen húngaro. Es gente muy creativa, muy abierta, muy, muy vital. Igual que el polaco, no es un pueblo superficial, por tanto sufre con las cosas. También es un pueblo con mucha raigambre, con mucha capacidad de reponerse y de ver lo positivo.

-  ¿Y tú también tienes estas características?
- Bueno, no sé. Sí que es cierto que cuando una cosa no está bien, o cuando hay una injusticia, sufres aunque no te toque directamente. También, quizá, hay un cumplimiento del deber un poquito más allá de lo de lo que se espera. Había un arquitecto, José Antonio Coderch, que hablaba de la nobleza. José Ortega y Gasset decía que noble es el que se exige. La reflexión de Coderch es que noble es el que no se permite determinadas cosas aunque el resto de la sociedad lo acepte o incluso la ley lo admita.

Durante mi tesis investigué la relación de los húngaros con el impero romano que es un tema interesantísimo. Todo lo relacionado con Hungría podríamos considerarlo como mi afición a parte de mi trabajo. Hay una cosa muy curiosa. Toda la vida nosotros nos saludábamos con szervusz que ahora parece que es una expresión más bien antigua, pero a mí me gusta mucho. Su equivalente sería “a su servicio”. Me gusta porque tiene una implicación de que puedes contar conmigo para lo que necesites.

Magyar Hírlevél 2020 ősz

Hírlevél olvasása

Magyar Hírlevél 2020 június

Jó olvasást kívánunk!

Hírlevél olvasása

Interjú Tóth-Zele Józseffel

Tóth-Zele Józsi bácsi a madridi magyar közösség oszlopos tagja. Diákként érkezett, most pedig nyugdíjas kora ellenére továbbra is aktív. Ismerhetjük őt, mint ’56-os szabadságharcos, mint Madridba került focista, vagy mint a Real Madrid ifjúsági tagozatának edzője.

-       Mi a legfrissebb újdonság az életében?
-       A legnagyobb újdonság, amivel megleptek, hogy az édesanyámnak a szülővárosa el akarja nevezni rólam a futball akadémiáját. A jövő héten megyek, akkor majd eldöntik, hogy melyik napon fogják fölszentelni ezt az akadémiát.

-       Melyik településről van szó?
-       Gesztely. Ez Miskolctól nem túl messze, kelet felé, 15 km-re lévő kisváros.

-       Kik lesznek ott ezen az ünnepségen? Lesznek-e gyerekkori barátok?
-       Azon csodálkozom, hogy akik már tudják, kérik, hogy hogy föltétlen hívjam meg őket, mert ott akarnak lenni. Egészen elcsodálkozom, hogy ennyi év után is legalább 25-en jelentkeztek. Ez kimondottan meglepett engem is.

-       Ezek focikedvelők, városiak, helyiek?
-       Főként, és természetesen Füzesabonyból is, de az egész országban lévő futball ismerettségeimen keresztül mindenki ott akar lenni. Én meg örülök neki.

-       És a családtagok innen Spanyolországból?
-       Sajnos nem lesz egyszerű, mert a lányom, Piroska dolgozik,  és a fiam, Árpi szintén nem tud jönni, mert be van ütemezve a nyaralásuk. Úgyhogy talán Ferenc Jóska, a kisebbik fiam, ő talán aki el tud jönni. És természetesen a húgom, aki Szolnokon él, ő ott lesz.

-       Az ismerősökkel, barátokkal, akik ott lesznek az ünnepségen, milyen a kapcsolat? Most éledt fel újra? Vagy mindig is megmaradtak a régebbi, otthoni kapcsolatok?
-       Gyakorlatilag a legtöbb az azért a futballon keresztül van, tehát azt jelenti, hogy volt egy megszakadás közvetlenül 56 után. Körülbelül egy 10 év. Azóta nem túl rendszeresen, de találkozunk, általában, amikor tudjuk, hogy otthon vagyok.

-       Egyébként mennyire szakadtak meg az otthoni kapcsolatok, amikor el tetszett jönni Magyarországról?
-       Sajnos, volt egy nagy szakadás. Engem a futball miatt a hevesi járási tanácsnak a város és közgazdasági osztályának a vezetőjének neveztek ki fiatalon, és akkor amikor kimenekültem, az ott dolgozók automatikusan megszakították velem a kapcsolatot, mert nekik sokkal rosszabb lett volna, ha tartanánk.
Utána, ami jött otthon barátság, az nem is onnan jött már a foglalkozásból, hanem a futballból, mert rendszeresen hazajártam.

-       Hány év után tudott újra hazamenni?
-       13 év után.

-       És akkor felvette a kapcsolatot azokkal, akikkel lehetett, akik még ott voltak?
-       Igen, akkor felvettem, és azóta tart. Amióta, most már 11 éve, viszem a Real Madrid ifiket a Puskás Akadémiára, azóta nagyon megnőtt a magyarországi ismerősök száma, mert ott nagyon sok alkalmazott van, akik rendszeresen jönnek ki ide a futball csapat miatt, meg én is rendszeresen viszem oda a madridiakat. Azóta sokkal rendszeresebb a találka.

 -      Visszatérve a névadásra: kinek az ötlete volt?
-       Az ötlet... Nekem az a benyomásom, hogy van egy nagyon jó barátom Miskolcon, aki ott született szintén Gesztelyben. Mivel a mamám onnan származik, én azt hiszem, hogy ő az, aki egyébként nagyon jó barátom 10-15 év óta, aki mondta a vezetőknek, hogy „ide figyeljetek, megalakult az... hát akkor van egy név, aki...”. Úgyhogy azóta viszont a vezetőség nagyon belelkesedett és majdnem minden nap hívnak.

-      És ez más feladattal is jár, vagy csak a nevet adja?
-      Hát most pontosan a tegnapi hívás nagyon meglepett, úgyhogy most egyelőre még fékezem őket. Azt mondták, hogy Józsi bácsi, nem csak erről van szó, hanem arról is, kérlek szépen, hogy az akadémia igazgatója is legyél.

-       Ez micsoda megtiszteltetés!
-       Na de hát az viszont azt jelenti, hogy ott kellene lenni, vagy nagyon sokat utazni. Ezt még csak tegnap mondták. Azt mondták, hogy legalább most, amikor jössz, nekünk legalább két hétig bemutató edzéseket csinálj a csapatainknak, a játékosainknak. Ezt elfogadtam, de azt hogy végérvényesen valóban igazgatóként ott maradjak, hát azért… azért azt eléggé meg kell nekem gondolni már.

 -      Ez fizikailag nehezen megoldható... De mindenképp nagy megtiszteltetés!
-       Mindenképpen. De úgy érzem, hogy azért valóban lesznek még találkozásaink ezen keresztül is, gyakrabban, mint csak a névadás.  Még nem voltam ott, nem láttam a pályákat. Tudod, hiába jó barátságban vagyok mondjuk a Madrid jelenlegi vezetőjével, Butragueñóval, aki a külföldi témáknak az igazgatója, és nekem játékosom volt. De azért oda én csak akkor merek neki szólni, hogy támogasson, ha a lehetőségek megfelelnek, a Real Madrid nívójáról van szó, nem engedhetem meg a luxust, hogy olyan helyre vigyem, ahol megszólnának Madridban. Ezt még akkor kell eldöntenem, mikor látom, hogy milyenek a lehetőségek.

-      De akkor tervben van, hogy jöjjenek majd? Legyen esetleg csere?
-      Igen, legalábbis, hogy képviseljük őket, és ha valami játékost találnánk jót, akkor természetes, hogy a Madridhoz hoznám. Egyébként is idehoznám.

-       Mennyi időt tölt Spanyolországban és mennyi időt tölt Magyarországon?
-       Az utóbbi években már elég sokat töltök Magyarországon is, szám szerint még talán nagyobbnak tűnik, mintha összeadnám a napokat. Körülbelül négyszer-ötször vagyok Magyarországon, mondjuk háromszor a futball miatt, akkor az gyorsabb, mondjuk 2-3, nap, legfeljebb egy hét. Magán alapon, mondjuk, kétszer évente. Azok hosszabbak, mert ha elmegyek, akkor természetesen a világ közepén akarok lenni (Füzesabonyban), nem csak Pesten, tehát akkor az azt jelenti, hogy legalább három hét vagy akár egy hónap.

-       Ez általában a nyár?
-       Igen. Nyáron föltétlen, még akkor is otthon nyaraltunk, amikor még játszottam. Az első 13 év után, mikor először hazamentem, minden nyár nekem szent volt, játékosként is és edzőként is.

-       Ilyenkor az unokák is mennek?
-       Igen, nem velünk, de jönnek. Ugyanis augusztus 20-án született a mamám, meg a Piroska is, úgyhogy augusztus 20. egy nagy ünnep, akkor mindenki ott van.

-       És a tűzijátékot is meg lehet nézni.
-       Ők föltétlen, én inkább megyek a kilenclyukú hídhoz, én ott érzem jól magam.

 -       Hol tetszik jobban otthon érezni magát? Spanyolországban vagy Magyarországon
-       Jobban érezném magam Magyarországon, őszintén szólva, de az agyammal is gondolkodni kell, nemcsak a szívemmel érezni. Hiába, nekem itt vannak a gyerekeim, unokák. Tisztelem Spanyolországot, a spanyol népet is, igen, de azért én otthon érzem jól magamat.

Magyar Hírlevél 2020. január

Örömmel tudatjuk, hogy elkészült a Madách Hírlevél 2020 évi első száma!
Őexcelenciája Dr. Odrobina László Nagykövet Úr köszöntőjét követően sok érdekességet találtok benne mind programokról, kultúráról, mind a magyar nyelvről és gasztronómiáról. Ez alkalommal Hámori Mónika egyetemi tanárral olvashattok interjút.

Kellemes olvasást kívánunk!


Olvasás

Interjú Hámori Mónikával

-       Boldog új évet!
-      Boldog új évet nektek is! Bár nem érzem, hogy a Büszkeség rovatba illenék.
-       Pedig példaértékű az életutad. Az ELTE és a Gazdasági Egyetem után az Egyesült Államokban doktoráltál. Hogy kerültél onnan Madridba?
-       Hát, onnan már nem volt nehéz Madridba kerülni. Az Egyesült Államokba sokkal nehezebb volt kijutni. A férjem után mentem oda, ő tanult a Pennsylvania Egyetemen, ezért mentem én is oda, hogy megszerezzem a phd fokozatot. Ez egy elég hosszú folyamat, a férjem 5 év alatt végzett, ez teljesen normális, én hat év alatt, mert idő közben megszületett a kisfiunk 2003-ban, pont a hatodik évem elején. Én menedzsment szakterületen szereztem a doktorimat. Szakmailag az USA sokkal jobb lehetőségeket kínált, viszont a család miatt - a férjem is magyar, én is magyar vagyok - az USA – Magyarország távolság túl nagynak bizonyult, főleg a nagyszülők szempontjából. Nem volt közvetlen járat Washingontba, ahol laktunk. Egy évben csak egyszer tudtak a nagyszülők meglátogatni. Így eldöntöttük a férjemmel, hogy amikor befejezem az egyetemet, Európában fogok állást keresni. És így is lett. Sok helyre beadtam az önéletrajzomat, vagy 5-6 helyen interjúztam is: Milánóban, Párizsban, Barcelonában, és végül az IE Business Schoolra esett a választásom. Így kerültem Madridba.

-       A család befolyásolta a szakmai döntéseket, a szakmai karrier út kiválasztását?
-   Nagyon sok kollégámnál a család egyáltalán nem befolyásoló tényező. Én sokkal családcentrikusabb vagyok. Például nekem nincs bejárónőm, hanem megpróbáltam kivenni a részem úgy a gyerekgondozásból, hogy mindig délután ötre a legtöbb nap ott voltam az óvoda kapujában, hogy hazahozzam a gyerekeket. Ez abszolút nem általános a kollégáim között, ők este 7-8-kor vetődnek haza. Tulajdonképpen semmilyen szakmai érv nem szól amellett, hogy valaki visszajöjjön Európába. Az én iskolám, az IE, Európa egyik legjobb gazdaságtudományi egyeteme, általában az első 10 ilyen egyetem között említik, és tényleg nívós hely, viszont még így is eltörpül a nagy amerikai kutatóegyetemek mellett, mint az MIT, a Harvard vagy a Stanford. Mások a körülmények, más a kutatásra fordítható idő, pénz.

-       Ez a családközpontúság egyéni sajátosságod, neveltetés, kulturális környezetből adódó, vagy valami más oka van?
-       Otthonról hozom. Édesanyám elég szigorú, mondjuk szakmai szempontokból is, de amikor már látta, hogy egyetemi tanár vagyok, egy viszonylag jó egyetemen, akkor szakmai szempontból megnyugodott, viszont a gyermeknevelést illetően továbbra is rengeteg tanáccsal látott el. Nagyon erős mintát láttam a családban. Engem is így neveltek, figyeltek rám, nagymamám  és az anyukám is.

-       Mondtad, hogy a férjed Amerikában doktorált. Hogy született meg a döntés, hogy utána menj?
-       Elég nehéz döntés volt, mondhatni drámai. Ő elment ’97-ben, és tudtuk, hogy 4– 5 évig biztos nem kerül vissza Magyarországra. Egy ilyen távkapcsolatot, különösen akkoriban, nehéz lett volna fenntartani. Dönteni kellett, hogy vagy követem, vagy pedig vége van az egésznek. Én boldogan dolgoztam egy vállalatnál Budapesten, nem tudományos munkakörben. Meg sem fordult a fejemben, hogy phd-t csináljak, vagy esetleg utána egyetemre menjek tanítani. Ezt igazából kényszerből vállaltam. Azt mindenki tudja, hogy az USA-ba nem lehet csak úgy kimenni pár évre barátnőként. Az egyetlen, hogy ott jövedelemhez juthassak, a doktori program volt, mert nem kellett tandíjat fizetni, és körülbelül 17-20 ezer dollárt fizettek évente, amiből akkor meg lehetett élni.

-       Mondhatni kényszerből lettél sikeres?
-       Tulajdonképpen soha nem akartam egyetemi pályára menni azelőtt. Most már egyáltalán nem bánom, mert ez egy fantasztikus pálya, és család mellett talán a legjobb, amit valaki el tud képzelni. Iszonyú rugalmas, nagyon sok nap, mint például ma is, otthonról dolgozok, ugyanakkor meg intellektuálisan is érdekes munkakör, abszolút nem rutin.

-       Mondtad, hogy a fiad az utolsó évben született, később jött egy másik is.
-       Így van, 2005-ben, ő már Madridban született.

-       A fiaid hol érzik magukat otthon?
-      Ez nagyon jó kérdés. Mi nagyon sokat vagyunk Magyarországon, hiszen, mint mondtam, a férjem is magyar. Most is karácsonykor több mint két hetet voltunk otthon. Az iskolai szünet adja a kereteket. Nyáron is június végén haza megyünk, és hiába utazunk ide-oda, azért Magyarország a bázisunk, és szeptember elejéig ott vagyunk. Tehát a fiúk mindig több mint két hónapot Magyarországon töltenek. Ennek ellenére igazán, szerintem, Spanyolországban érzik otthon magukat. Sajnos sokkal inkább spanyolnak tartják magukat, mint magyarnak. A nagyfiamnak pedig van egy elég erős amerikai identitása is, hiszen ő ott született, tehát ő amerikai.

-       Érdekes. És a nyelvek területén mennyire volt nekik egyszerű?
-     Otthon mi mindig magyarul beszélünk. Iskolában viszont, illetve a bölcsődében is már a spanyolt hallgatták. Velünk csak magyarul beszélnek, egyik fiam sem szól spanyolul, illetve én is mindig magyarul beszélek velük. Ők maguk között néha magyarul, néha spanyolul beszélnek. Nagyon sokszor beszélnek spanyolul, amikor csak ketten vannak.

-       Te a HR területre specializálódtál. Nagyon érdekes, nagy változásokkal teli időszakokat él meg ez a terület. Hogy látod, Magyarország és Spanyolország viszonylatában mik a legfontosabb változások az elmúlt 10 évben?
-      Lassan 23 éve dolgozom a HR területén. Maguk az alapok ugyanazok maradtak. A legnagyobb változások egyrészt a technológiai változások, és persze, talán ez közhely, de például ha a munkaerő toborzásra és kiválasztásra gondolunk, akkor az teljesen máshogy történik mint 1997-ben, amikor elkezdtem a pályámat. Csak hogy mondjak egy példát, ’97-ben, ha egy vállalat föl akart venni valakit, akkor egy újságban hirdetést adott fel és várták az életrajzokat. Most már megvannak az online felületek, a Facebook, a LinkedIn. Ezek rendkívül fontos csatornákká váltak a munkaerő toborzásban. Az életrajzok sem levélben jönnek már, hanem elektronikusan, amit mindenféle szoftverek válogatnak. Míg 20 évvel ezelőtt egy álláshirdetésre 15-20 pályázó jelentkezett, ma a tipikus szám sokszor 400, ezért szoftverek segítik a vállalatokat. Évek, évtizedek óta beszélünk arról, hogy a karrierek is gyökeresen megváltoztak, hogy az emberek sokkal többet mozognak vállalatok között, megszűnt a hűség, például megjelent az úgynevezett „gig economy”, hogy sok embernek nem lesz igazi munkáltatója, hanem tulajdonképpen nagyon sok helyen fog dolgozni mondjuk beszállítóként.Az emberek sokkal többször váltanak munkahelyet, de azért az én kutatásom is azt mutatja, hogy azért az emberek egy jelentős része még mindig nagyon hosszú időt tölt el egy vállalaton belül, tehát lehet, hogy ezek a változások azért nem annyira radikálisak, mint amennyire sokszor a sajtóban lehet róluk olvasni.

-       Másik oldala ennek a kérdésnek, hogy a munkavállalóknak a cégek iránti hűsége rendült meg, vagy a munkaadóknak a munkavállalók felé vonatkozó paternalista gondoskodása szűnt meg?
-       Valószínűleg mind a kettő. Alapvető változások történtek a világban, tehát a gazdaságban is, sokkal nagyobb lett a verseny. Illetve olyan gyors volt a technológiai fejlődés, hogy a vállalatok már nem tudták, hogy milyen képzettségű, illetve képességgel rendelkező embereket vegyenek föl. Nagyon felgyorsult a világ. Erre reagáltak a vállalatok azzal, hogy megszűntették a nyugdíjig való gondoskodást, és az erre adott válasz, hogy a munkavállalók is sokkal opportunistábbak lettek.

-       A magyar–spanyol kapcsolatokra vonatkozóan, figyeled-e a szűkebb eseményeket?
-      Erről tudományos kutatást nem végzek, nekem tulajdonképpen a karrierek, a siker, illetve az oktatás, felnőtt képzés a szakterületem. Ebben is sokszor nemzetközi, amerikai mintán végzem az empirikus kutatásaimat. A magyar-spanyol viszonyról csak magánemberként tudnék véleményt mondani. Madrid nem tartozik a magyarországi munkavállalók fő céljai közé, talán főleg a nyelv miatt. Egy átlag magyar inkább angolul meg németül beszél, és kevésbé spanyolul. A másik szempont a fizetés, mert Spanyolországról nem lehet azt mondani, hogy az átlagfizetés tekintetében vonzó lenne. Ha megnézed a magyar kolóniát, legtöbben családi okok miatt kerültek ide főleg nők, akik ide mentek férjhez. Akik más okból, csak munkavállalás miatt jönnek, én azt mondanám, hogy inkább erdélyi magyarok.

-       Az egyik legnagyobb presztízsű üzleti iskolában tanítasz. Nálatok vannak-e magyar diákok?
-      Nagyon kevés magyar diák van. 15 éve tanítok itt, 200 diákot egész biztos, hogy látok egy évben. Három-négy diákom volt ez idő alatt, illetve ismerek még 2 olyat, akit ugyan nem tanítottam, de tudom, hogy hozzánk járt. Ezek a spanyol iskolák nem tartoznak, a magyar diákok célországai közé. Lehet, hogy ennek is nyelvi okai vannak, bár nálunk az oktatás angolul folyik. Egy átlagos tanteremben a diákok 95%-a nem spanyol, sőt, egy osztály, 50 diák, legalább 30 különböző országból jött. Minden statisztika ezt mutatja. Mégis, hiába folyik angolul az oktatás, a munkaerőpiac még mindig a spanyol nyelvtudásra helyezi a hangsúlyt, tehát aki nem beszél spanyolul, annak nagyon nehéz elhelyezkednie itt. Másrészt, ez egy drága program,  60-70 ezer euróba kerül egy diploma. Ezt kevesen tudják Magyarországon megengedni maguknak, akik pedig igen, talán más iskolát választanak, mint az INSEAD, vagy kimennek az USA-ba, hiszen azok ismertebbek Magyarországon, mint az én iskolám, ami egy viszonylag fiatal iskola, alig 50 éves, és bár nagyon gyorsan fejlődött, nőtt, de viszonylag kevesen ismerik.

-       Hogyan tervezitek, hogy álmodjátok a jövőtöket, a nyugdíjas éveteket?
-      Mi mindig terveztük, hogy valamikor visszaköltözünk Magyarországra. 2006-ban meg 2013-ban lépéseket is tettünk, de nem lett belőle semmi. Most már látjuk, sajnos, hogy nyugdíj előtt ez már nem megvalósítható. Én 47 éves vagyok, ebben a korban már nagyon nehéz egy magyar egyetemen elhelyezkedni. Nem tudnak olyan állást ajánlani Magyarországon, ami csak félig felvenné a versenyt ezzel a spanyol egyetemmel, sajnos ez a szomorú valóság. De a nyugdíj után nagyon szívesen visszaköltöznék, vagy hát reálisabb lesz az, hogy két laki életet folytasson az ember, mert valószínűleg a gyerekeink, unokáink itt lesznek Madridban, bár erre sincs semmi garancia, de hát én szívem szerint azért csak Magyarországon érzem otthon magam.

Egy feketeöves Madridban - Interjú Szendrei Barbarával

- A sporttal apukám révén kerültem kapcsolatba, mert ő is világéletében sportolt. Nem a kick-boxszal kezdtem, előtte négy évig vívtam, amit abbahagytam, mert teniszeztem és röplabdáztam. A kick-boxot viszonylag későn, 14 évesen kezdtem el. Amit a kick-boxban gyakoroltam, a point fighting (semi-contact), nagyon hasonlít a vívásra, ami sokat segített.

- Mi volt az a kick-boxban, ami megfogott, ami miatt már nem váltottál sportágat?
- Eleve azért mentem, mert volt ott egy-két barátom, és talán a csapat. A kick-boxban  mindenki megtalálja azt, amit a sportban keres, mert, mint az ilyen jellegű küzdősportok általában, sok mindenre megtanít a mozgás mellett. A csapat nagyon jó volt, jó hangulat volt, és jó volt az edzőm. Tetszett az egésznek a hangulata, és az egyéni sport jellege is.í

- Másfél-két évvel azután, hogy elkezdtem. Elég gyorsan haladtam előre, egyből három övfokozatot ugrottam. Utána is viszonylag sok fokozatot kihagytam, és úgy szereztem meg végül az utolsó évben a fekete övet.

- Milyen versenyeken vettél részt és milyen eredményt értél el?

- A férjem. Megismerkedtünk, utána egy évvel kijöttem. Pont akkor fejeztem be a mesterképzésemet és kezdtem a doktorit. Eredetileg úgy volt, hogy otthon csinálom, de miután megismerkedtünk, itt is körülnéztem és találtam hasonló témában egy kutatócsoportot. Ezért kezdtem el a doktorit, a témám a sporttudomány.

- Megfordult a fejedben, hogy itt folytasd az élsportot akár magyar, akár spanyol színekben?
- Gondoltam rá, hogy visszatérek. Van egy barátnőm, aki próbál rábeszélni, hogy térjünk vissza a veterán kategóriába, de élsportolóként már nem igazán tudnék visszatérni. Ahhoz lenne kedvem, hogy egy-két szemináriumot megtartsak, éppen most ajánlotta fel a volt edzőm, hogy csináljam meg a magyar klub spanyol változatát Madridban.
- Tanultam középiskolában, tehát volt alapom, de az egyetemi éveim alatt nem használtam, úgyhogy kicsit nehézkesebb volt. Beszéltem ugyan, de azért más, amit az iskolában tanítanak, és amit az emberek az utcán beszélnek az adott országban. Ez pár hónapig masszív fejfájást okozott. Főleg, amikor összegyűlt a család, ami itt ötven fős, és különösen az elején mindenki engem kérdezett, rám volt kíváncsi, mivel én voltam az új.
- Ez gyorsan ment, mert a család nagyon összetartó, most is együtt nyaralunk. Egyből befogadtak, a párom anyukája kezdettől fogva úgy tekint rám, mintha egy másik lánya lennék.

- Megérkezel Madridba a doktori képzésre, és utána mi lesz veled?
- Végigszenvedtem a doktorit, ez elég hosszú és kimerítő folyamat. Nagy szerencsém volt, mert kaptam egy nagyon jó állami ösztöndíjat, amibe beletartozott az is, hogy ki tudtam menni Amerikába és Angliába kutató látogatásokra. Viszont az a probléma, hogy a doktori után nagyon nehéz kutatói állásba elhelyezkedni, ilyen nem is nagyon létezik, csak tanári állással együtt, ami szintén nehéz. A doktori befejezése előtt ajánlott az egyik kollégám álláslehetőséget a madridi doppingellenes egyesületnél. Egy évig voltam ott, a szülési szabadságom alatt küldtek el. Úgy voltam vele, nem is baj, mert így legalább otthon tudok maradni a picivel, meg nem is az a téma érdekelt igazán. A doppingról mindig azt gondoltam, ha valaki használja, az az ő baja.

- Azért hagytad abba a sportolást, mert Spanyolországba jöttél?
- Egy sérülés volt a valódi ok. Még most is részleges keresztszalag szakadásom van, az egyik világbajnokság előtt sérültem meg, ráadásul hátfájásom is volt. Megoperáltak, de a keresztszalag műtét felépülési ideje hosszabb. A pekingi verseny  volt az utolsó, de az legalább szép lezárása volt ennek az időszaknak.

- Két gyermeked van.
- Az egyik a doktori alatt született, és amikor megvédtem a disszertációmat, már terhes voltam a másodikkal. A nagylányom négyéves lesz szeptemberben, a fiam pedig most volt másfél.
- A férjemmel kidolgoztunk gyerekek számára egy egészségmegőrzés, életmód tanácsadási programot. Szeptemberben kezdünk magániskoláknál, már van kettő, egy amerikai, meg egy másik.

- Mi a program lényege?
- Az az elképzelés, hogy olyan részt alakítsunk ki az iskolákban, amelyek az egészség kérdéseivel foglalkoznak. Kidolgoztunk egy nyomonkövetési módszert is. Előadásokat tartunk a gyerekeknek, a tanároknak meg a szülőknek is, mert őket is be kell vonni, nélkülük nem mehet a dolog. A veszélyeztetett gyerekekkel pedig egyénileg beszélgetünk. Tájékoztató anyagokat is készítünk, lesznek állandó posztereink meg olyanok, amiket két-három havonta változtatunk.

  - Hogy jutott eszedbe belevágni egy ilyen összetett programba?
- Amikor bölcsődét meg óvodát kerestük a kislányainknak, nem nagyon tetszett, amit láttunk.

 - Mi az, amiben szerinted jobb a magyar rendszer, illetve mi az, amit el lehetne tanulni a spanyoloktól?
- Egészség szempontjából nem sok különbség van. Az étkeztetés szerintem egyik helyen sem túl jó. Mind a kettőnél vannak próbálkozások, hogy javítsanak, de nem azt látom, hogy igazából jó is lenne, amit csinálnak. Amikor megnéztük, hogy valójában mit esznek a gyerekek, a heti menüt, az látszott, hogy nincsen teljesen rendben. Itt is mindenki azt gondolja, hogy amit csinál, az teljesen jó, de ez nem így van. Voltunk az egyik legnagyobb madridi iskolában, ahol táplálkozástudóssal beszéltünk, ő azt mondta, teljesen jó, hogy sült krumplit meg olajban sülteket adnak a gyerekeknek, különben nem szeretnék, hogy nem járnak kedvükben. Szerintem egy iskola nemcsak arra van, hogy a matematikát tanítsa meg, hanem hogy az életre is tanítsa a gyerekeket.

 - Mi az, ami szerinted otthon jobban működik?
- Otthon jó, hogy hosszabb a szülési szabadság. Ezt itt is meg kéne oldani, mert a négy hónap nagyon kevés. Bár az emberek már hozzászoktak, de amikor bölcsődelátogatáson voltam, láttam a csecsemőosztályokat, hogy ott sírt az összes gyerek. Azt is megértem, hogy nem jut oda az óvónő, mert nem tud folyamatosan együtt lenni mindegyikkel. Ez otthon sokkal jobban meg van oldva.
- Nem tudom, mert az én kislányom brit óvodába jár, ami nem a klasszikus spanyol rendszer szerint működik. Tetszik ez a rendszer, és szeretjük az oktatási módot is, meg az is fontos, hogy van zöld terület. Nagyon fontos, hogy a gyerek minden nap kint legyen a levegőn.

- Milyen eltérést tapasztaltál még a szokásokban?
- Lehet, hogy butaság, de nekem furcsa, hogy nincs váltócipő. Amikor a kislányom a bölcsődébe ment, én vittem neki a váltócipőt. De ez amiatt lehet, hogy a spanyolok a lakásban sem szokták levenni a cipőt. Nálunk a lakásban le kell venni a cipőt, amikor jön hozzánk valaki. Valamelyik spanyol családtagnak úgy megtetszett ez a szokás, hogy azóta náluk is le kell venni a cipőt.

 - Otthonra találtál Spanyolországban?

2019 ősz

Olvasás

30 éve szabadon

Fodor-Lengyel Zoltán művész úr, a cádizi királyi Képzőművészeti Akadémia tagjának gondolatai a rendszerváltás 30. évfordulója alkalmából.

1989. június 16. Nagy Imre és társainak újratemetése

Egy kis történelmi háttér:

Az 1989-es év a közép-európai országok számára egy új lélegzetvétel lehetőségét adta. A több évtizedes kommunista diktatúra az utolsó napjait nyögte, és eljött az idő, hogy végetvessenek  az állampárt korszaknak, a szovjet mintára és erőszakos befolyásra épített elnyomásnak.

A II. Világháború után magukra maradt közép-európai szovjet “csatlós  államok” mindegyikében egy békés forradalom által megindultak a rendszerváltás folyamatai, a függetlenség kivívására való mozgalmak. Az antikommunista, alkotmányos szabadságharc a demokrácia, az új szabadság gyümölcseit teremtette meg.
Ezek a 30 éve lezajlott események világpolitikai súllyal bírtak.
Büszkén mutatták, hogy a kis államok a nemzeti összefogás erejét összpontosítva maguk is képesek megbirkózni az eléjük támasztott akadályokkal szuverenitásuk és identitásuk visszaszerzéséért, akár a nyugati segítség nélkül is.
Mérföldkő volt ezekben a demokratikus változásokban a szégyenletes berlini fal ledöntése, a vasfüggöny lebontása, a határ megnyitása és a szovjet megszálló csapatok végleges kivonulása a régióból.

Az új szelek megérkezését  Magyarországon az Ellenzéki Kerekasztal megalakulása, Nagy Imre újratemetése, az 56-os forradalom népi felkelésnek minősítése, a forradalom utáni koncepciós perek ítéleteinek megsemmisítése és a III. Magyar Köztársaság kikiáltása is mutatta.
Nem véletlen, hogy ezeknek a változásoknak súlyát az évtizedekig uralkodó tejhatalmú elnyomó, Kádár János már nem tudta elviselni. Szimbolikus ereje van, hogy Nagy Imre ártatlanságának kihirdetése napján költözött megérdemelten a poklok birodalmába.

Új ország, új demokratikus ország született Magyarországon, szabad és demokratikus választásokat ajánlva fel a népnek. Ebben a történelmi pillanatban emelkedett ki Antall József, az első szabadon megválasztott miniszterelnök figurája is. Munkája; a békés konszolidáció, a demokratikus értékrend visszaállítása az országban a mai napig követendő példa.

 A 2019-2021-es években ezeknek, a 30 éve történt eseményeknek állítunk emléket.

Büszkén emlékezünk a rendszerváltásra és a magyar emberek újra otthonra találására saját országukban. Fejet hajtunk az előtt a belülről, a magyar szivekből származó erő előtt, mely képes volt összefogni egy értékrendjeiben megtépázott, meghurcolt és elnyomott nemzetet.

Ezeknek a tényeknek felidézése a feladata az akkor élt generációknak, ahogy az események lelki töltésének megismertetése is a fiatalabb, azóta született generációkkal.

 
Személyes érzelmek, gondolatok az eseményekről:

Bővebben »

Interjú Száger Mónika búvároktatóval

–      Hol és mikor kezdtél el búvárkodni?

–      2004-ben csináltam meg a kezdő tanfolyamomat Egyiptomban. Azóta volt 4 év kihagyás, de azt leszámítva gyakorlatilag folyamatosan megyek, merülök. Hivatásos a tavalyi év végén lettem, amikor kiköltöztem és azóta dolgozom búvárként.

–      Hogy született meg benned a döntés, hogy a hobbidat szakmává kéne változtatni?

–      Én mindig vízi lény voltam, meg nagyon tetszett a búvárkodás, úgyhogy elkezdtem az oktatóimmal erről beszélni. Még régebben elkezdtem egy merülésvezetői tanfolyamot, ami által és közben kikerültem Egyiptomba dolgozni egy búvárbázisra. Aztán az élet elsodort, majd összesodort a mostani párommal, akinek búvárboltja van itt kint, és így jött a döntés, hogy mégis ezzel foglalkozzak.

–      Földrajzilag úgy kell elképzelni, hogy Magyarország, Egyiptom és Kanári-szigetek háromszögében hoztad meg ezt a döntést?

–      Most ideköltöztem, itt élek. Egyiptomba sokat jártam ki, viszonylag közel van, gyönyörű szép, viszonylag jó áron is van, úgyhogy elég sok magyar jár ki rendszeresen merülni. Aztán voltam kint Gran Canarián is, de ott nem búvárkodtam. Most pedig direktbe ideköltöztem, Tenerifére. Előtte voltam kint háromszor, aztán úgy gondoltuk, hogy nem jó távkapcsolatban élni, úgyhogy most a Kanári-szigeteken vagyok, és néha hazamegyek. Most készülünk a világbajnokságra, úgyhogy most erre koncentrálunk.

–      Mennyire volt nehéz meghozni ezt a döntést?

–      A kiköltözést? Először viszonylag könnyű volt, aztán amíg otthon intéztem a dolgaimat, volt egy kis kétely, hogy egyáltalán akarom-e ezt így munka szinten, meg tudnám-e jól csinálni, és aztán valahogy eljött a pont, amikor azt mondtam, hogy nem, jövök ki. Majd átgondoltam, nem lehet megtudni azt otthonról, hogy itt hogy alakul az élet, veszíteni nem veszítek semmit azzal, hogy megpróbálom. Nem volt rossz döntés.

–      Mit volt a legkönnyebb megszokni?

Bővebben »

Nyári hírlevél

Elkészült a hírlevél legújabb, nyári száma!

Az előszóban Fodor-Lengyel Zoltán Gábor a Cádizi Királyi Képzőművészeti Akadémia akadémikusának gondolatai olvashatók, található interjú Tenerifén élő magyar búvároktatóval, érdekességek a magyar nyelvről és kultúráról, és természetesen a programajánló és recept sem marad el!

Hírlevél olvasása

Januári hírlevél

Elkészült új hírlevelünk, mellyel a 2019-es évet nyitjuk meg!
Olvasható benne interjrú Kiskapusi Dórával, a spanyol vívóbajnokság első helyezettjével, valamint sok-sok programajánló található az év elejére!
Kellemes olvasást kívánunk!


Hírlevél olvasása/Leer el boletín

Interjú Barabás Tamással, a tavalyi év Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjasával

-      Remekül! Egész nyáron dolgoztam a diaszpóra csoportokban, mint tavaly, volt négy táborom. Aztán kicsit rendbe raktam a lakást, és most már kezdődik az egyetem.

-      Ez az utolsó éved?

-      Nem, mivel passziváltattam a félévet, és most új tanterv van, így most jön egy olyan év, ami keményebb lesz, és utána még két félév, amikor csak egy-két tárgyam lesz.

-      Mit tanulsz?

-      Logisztikai mérnöknek tanulok a Műszaki Egyetemen.

-      Hogy merült fel benned, hogy jelentkezz a Kőrösi Csoma Sándor Programra?

-      Tavaly előtt jelentkeztem már, de akkor még nem voltak meg sem az ajánlóleveleim, és talán a kompetenciáim és tapasztalatom sem, úgyhogy elmentem a Rákóczi Szövetséghez, a Diaszpóra programba dolgozni. Nekem ez a hobbim: embereket megismerni. Úgyhogy ott összeismerkedtem a madridi, kanadai és dél-afrikai magyarokkal. Emellett ’56-os emlékév is volt 1956-ban, ott koordinátor voltam egy nagyobb szabású eseményen, ahol megismerkedtem Tóth-Zele Józsi bácsival. Próbáltam tapasztalatot gyűjteni meg ajánlólevelet is. Szívesen mentem volna külföldre, megnézni, hogy milyen ott a magyarság, milyen ott élni. Azok az ismerőseim, akik már voltak a programban, csak jót meséltek.

-      Ha egy olyan valakinek kéne elmesélned, hogy mi az a Kőrösi Csoma Sándor Program, aki még soha nem hallott róla, akkor hogy tudnád összefoglalni?

-      A világban sok felé vannak magyarok és sok helyen egyesületeket alkotnak, ahol igyekeznek megtartani az identitásukat. Nekünk az a feladatunk, hogy az ő munkájukat segítsük. Vannak néptáncosok, vannak magyartanárok, és vagyunk, akik az egyes események létrehozásában segítünk. Nekem erről szólt ez a program. Miközben itthon vagy, lehetőséget kapsz arra, hogy egy évet ott éljél.

-      Miért pont Spanyolországot választottad?

-      Én a jelentkezésnél alapvetően Dél-Európát jelöltem meg: Portugália, Olaszország és Spanyolország. Nekem mindig a déli, temperamentumosabb népek tetszettek. Végül megismertem a madridi magyarokat, akik éppen pályáztak. Végül is inkább megtaláltuk egymást, mintsem hogy én választottam volna.

-      Mennyi időt töltöttél közöttünk?

-      Október 2-án utaztam ki és június 3-án jöttem vissza, úgyhogy 8 egész hónapot.

-      Mi volt a feladatod?

-      Volt egy hosszútávú feladat a program teljes idejére, hogy megismerjem, hol vannak magyarok, mennyien és mire lenne szükségük. Ehhez csináltam is kérdőívet, és megismerkedtem egy csomó öntevékeny csoporttal. Ezenkívül bármilyen feladatot elvégeztem, amivel az elnök asszony megbízott. Volt például egy Arany János emlékest, amit a lektor úrral közösen raktunk össze. Továbbá egy átfogó anyagot is csináltam a Madách Egyesületről. A Nagykövetségnek két rendezvényén is segítettem, meg a vásárokon is. A lektor úrnak is voltak kisebb dolgai, amikben szintén segítettem. Igyekeztem egyre jobban belefolyni a magyarságot érintő feladatokba.

-      Mellesleg bejártad az országot.

-      Igen, amikor csak volt időm, jártam az országot, déltől északig igyekeztem megismerni.

-      Volt-e olyan utad, ami különleges nyomot hagyott benned?

-      A bátyámmal együtt szilvesztereztünk Bilbaóban egy ott lakó barátommal. Nekem a nagy élmény az volt, amikor jöttek hozzám látogatni. Szerettem megmutatni Madridot. Édesanyám például a születésnapomat jött ki megünnepelni. Jól esett átadni, hogy milyen Madridban lenni, mit érdemes itt megnézni. Ezek kisebb belső utazások voltak: átadni az én élményemet.

-      Mit tudtál meg ez év alatt a spanyolokról?

-      Igyekeztem nem elfogultnak lenni és teljes képet kialakítani. A mindennapi mosoly, a közvetlenség, segítőkészség nagyon jó volt. Ezt minden nap éreztem. A lakás közelében lévő kávézóban már ismerősként fogadtak, a lépcsőházban, akármikor jöttem-mentem, a gondnokkal mindig barátságosan el lehetett beszélgetni.

-      És mi az, ami más volt, amit leginkább furcsálltál?

-      A fiatalok körében nem igazán alakult ki spanyol barátságom. A dél-amerikaiakkal igen, de echte spanyol barátom nem igazán. Ők nem voltak olyan közvetlenek. A felnőttekkel ugyanakkor ezt nem tapasztaltam. Az egyesületben több spanyol férjjel is remek kapcsolat alakult ki.

-      Az alapján, ahogy megismerted az itt élő magyarok egy részét, volt-e olyan érzésed, hogy van valami közös vonás bennük, bennünk?

-      Szerintem van. Két félével találkoztam: a családosok, meg akik frissebben vannak itt. A családosok aktívabban vesznek részt az olyan eseményeken, amik a közösség erejéről, a tradíciók ápolásáról szólnak. Akik frissebben vannak itt, azoknál inkább az elhelyezkedés, a megélhetésen van a hangsúly. A közös vonás pedig az, hogy fontosnak tartják, hogy a kisebb gyerekek is megtanuljanak magyarul, mert a spanyol annyira kézenfekvő és olyan könnyű, hogy nehéz más, nehezebb nyelvet a gyerek szájába adni. Ezért még a spanyol szülők is nagyon fontosnak tartják, hogy a gyerekük megtanuljon magyarul. Két hetente vasárnap pedig erőfeszítéseket is tesznek ennek érdekében. Sokan otthon is rengeteget foglalkoznak ezzel. Azt tapasztaltam, hogy tényleg fontos nekik az egyesület és szerves részét képezi a családjuk életének. Ez a leginkább közös vonás. 

-      Ha más is azon gondolkodik, hogy jelentkezzen a Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjra, milyen tanácsot adnál neki, akár a jelentkezéshez, akár az ottani tartózkodáshoz?

-      A jelentkezésnél előnyös, ha legalább középfokon ért spanyolul. Aki ezen a szinten van, az már elboldogul, mert tényleg nagyon aranyosak az itteniek. Leginkább a szálláskeresés volt a legbonyolultabb, javaslom jó előre lefoglalni. A munkával kapcsolatban pedig legyen rugalmas, és ahogy a szabadideje engedi, utazzon, mert északtól délig annyiféle szokás meg ember van, hogy azt érdemes megnézni.

-      Mi az, amit te emberileg magaddal viszel ebből az egy évből?

-      Érzem magamon is, hogy többet mosolygok. Egy nagy adag optimizmust meg életkedvet hoztam magammal. A spanyol nyelv szeretetét is, folytatom a tanulását. Meg azt a tapasztalatot, hogy máshogy is lehet élni.

Harmadik, őszi hírlevelünk

A hírlevélben olvasható többek között interjú Barabás Tamással, a tavalyi év Kőrösi Program ösztöndíjasával, bemutatkozik a Játék Vár és Magyar Lyceum, valamint megtalálható sok program és esemény itthon és otthon. Jó olvasást!

Szeptemberi hírlevél olvasása/ Leer el boletín

Második hírlevelünk, melyben a Nagykövetasszonnyal készített interjú is megtalálható

 Júniusi Hírlevél olvasása / Leer el boletín 

Első hírlevelünk programokkal, interjúkkal, receptekkel, és sok más érdekes információval

Interjú Tóth Gergővel a Complutense Egyetem magyar lektorával

Spanyol és magyar mint idegennyelv tanár. 2016-ban érkezett Madridba, hogy a Complutense Egyetem magyar lektora legyen. A beszélgetésből kiderül, hogy mennyire sikerül megismertetnie egyetemi szinten és azon túl a magyar nyelvet és kultúrát.

 

 

˗ Mikor és miért kezdted el a spanyol nyelvet tanulni?

˗ Kilenc éves voltam, amikor belépett a tanterembe a spanyolos tanár néni, és én azt mondtam, vele akarok tanulni.

˗  És hogy lett belőled spanyol és magyar mint idegen nyelv tanár?

˗ Mindig az volt a vágyam, hogy a magyart és a spanyolt valahogy kombináljam. Amikor az egyetemen mester szakot kellett választani, akkor a „legtanáribb” szakma mellett döntöttem, hiszen ezzel két nyelvet is oktathatok.

˗ Pedig a magyar és spanyol hagyományos kombinációja a tolmács-fordító szak lett volna.

˗ Igen, de van, amit nem szeretnék lefordítani. Vannak kifejezések, amelyek szépsége „elveszik”, amikor egyik nyelvről a másikra ültetjük át. Amúgy a fordítás borzasztóan jó dolog és rengeteg irodalmat le is kellene még fordítani. Néha kacérkodom is a gondolattal.

˗ Mi lenne az első mű, amit lefordítanál?

˗ Már dolgozom is rajta. Janikovszky Évának A tükör előtt című munkája. Készült belőle egy színdarab, amit áprilisban fogunk bemutatni a madridi Microteatróban.

˗ Mióta működik magyar lektorátus a Complutense Egyetemen?

˗ Amióta én itt vagyok, azaz 2016. október 19. óta. Előtte Alcalá de Henaresben is volt magyar oktatás, Éltető Katalinnal és a Complutense Egyetem nyelviskolájában is, ott pedig Ruppl Zsuzsannával. De mára mind a kettő megszűnt. Jelenleg a Hivatalos Nyelviskolában lehet még magyart tanulni, ráadásul ingyen.

˗ Ki akar magyart tanulni?

˗ Az egyetemen idén 46 jelentkezőm volt. Nagyon különböző területekről jönnek: van szociológus, régész, turizmus-vendéglátós, matematikus, nyelvész, politológus, spanyol és angol szakos, illetve történész is, de még egy optometrista is jelentkezett.

˗ Hogyan lehet úgy összeállítani a tartalmat, hogy ennyire vegyes társaságban mindenki érdeklődését felkelthesd?

˗ Alapvetően mindenki a nyelv miatt jelentkezett. Ott pedig adott a tartalom. Inkább arra kell odafigyelni, hogyan építsem fel a részeket. Ha az ábécével kezdeném, azzal eltelne két óra, és a hallgatók még mindig nem tudnának egy szót sem kiejteni. Úgyhogy először megtanulunk köszönni, és elmondani, hogy ki vagyok. A kulturális órákat pedig úgy építem fel, hogy az általános megközelítéstől indulunk: az országról, a városról, a sztereotípiákról beszélünk. Ebbe fűzök bele apró sajátosságokat, kulturális információs morzsákat szórok el. Számomra az a fontos, hogy mindenből kapjanak izelítőt. Földrajzzal és történelemmel kezdek, utána jön az irodalom, a találmányok, így közelítünk a magyar kultúrához.

˗ Mennyit tudnak a spanyolok Magyarországról?

˗ Van, aki semmit. Van, aki a nyelvrő magáról tud annyit, hogy az agglutináló nyelv, de azt már nem, hogy ez mit jelent. Van, akinek az Osztrák-Magyar Monarchia és Sissi ugrik be elsőre. Az ország általában vonzó, van, aki látott róla képeket, de ez sem általános. Inkább „Miért ne?” alapon érdeklődnek.

˗ A magyar lektorátusnak mi a  célja?

˗ A legfontosabb: népszerűsíteni a magyar kultúrát, és a magyar nyelvet. Közelebb hozni a két országot. Hiába vannak negyven éve diplomáciai kapcsolatok, sajnos nem olyan nagy az átjárás. Bár a Spanyolországba érkező magyarok közül egyre többen beszélik a nyelvet de fordítva már ez nem jellemző. Kevés spanyol érti meg a magyarokat. Az első cél tehát rávezetni a spanyol embereket arra, hogy mi Magyarország, és mi a magyar kultúra. A másik cél, ami nem titkolt szándékom, hogy legyenek jó fordítók és kutatók. Virágozzunk ki akadémiai szinten. Észre kéne venni, hogy annak ellenére, hogy nehéz a nyelv, de rendkívül érdekes. Attól, hogy valaki nem anyanyelvű, még képes kutatni a kultúrát és a nyelvet, ráadásul teljesen más szemszögből fogja vizsgálni a témákat. Más a kulturális alap, más a referencia tartomány, amiben él. Például, most olvastam az egyik tanítványom Csáth Géza elemzést, amiben olyan dolgot vetett fel, amit én addig nem láttam meg.

˗ Mi, magyarok, mit taníthatunk meg a spanyoloknak?

˗ Nagyon szubjektív leszek: kevésbé fogyasztói társadalomnak lenni. Tiszteletet adni az embereknek. A társadalmi nem írott, de konvencionális szabályokat betartani. Értékelni ténylegesen a kultúrát. A hagyományok tisztelete meg az összetartás is fontos értékünk. Szerintem a magyaroknak van egy olyan alapvető érzéke, hogy képesek vagyunk elfogadni másokat, még akkor is, ha nem magyarok. Olyannyira hajlamosak vagyunk asszimilálni ezeket a dolgokat, hogy aztán észre sem vesszük, hogy ez a kultúránk része de mástól jön. Ráadásul nem erőltetjük rá a másikra az elképzelésünket, csak azért, mert az a jó.

˗ Fordítsuk meg a kérdést! Mi az, amit nekünk kellene a spanyoloktól megtanulnunk?

˗ A végtelen optimizmust. Azt, hogy mosolyogva járjunk az utcán. Annak a kultúráját, hogy ha kávét szeretnék inni, azt nem csak otthon tehetem meg. Ez a XX. század elején, amikor Magyarországon is virágzott a kávéházi kultúra, még megvolt, úgyhogy ezt nem meg-, hanem újratanulni kéne. De a spanyoloktól némi stílust is elleshetnénk. A beszédünben pedig, a spanyolok például szabadabban mondanak véleményt, még ha nem is értenek egyet egy adott témával. A panaszkodásra vonatkozóan pedig azt tanulhatánk meg, hogy akkor tegyük, amikor elérünk vele valamit, ne pedig utána. Ha hidegen hozzák ki az ételt, akkor nem magunkban mentegetni kell a pincért, hanem megkérni, hogy vigye vissza. A magyar negativitást pedig a nyelvben is meg lehetne változtatni.  Túl gyakran használjuk azt a szót, hogy „Nem”. Azt kérdezzük, hogy „Nem kérsz?”, pedig lehetne úgy is, hogy „Kérsz?”

˗ Marad a munka mellett szabadidőd?

˗ Egy percre sem tudok nem magyar lenni. Folyamatos a kapcsolatom a nagykövetséggel, a kultúrális események szervezésében segítek. Hamarosan a Madách Egyesület munkájába is bekapcsolódom. Az egyetem kulturális életében szintén aktívan részt veszek, több Magyar nyelv és kultúra napján vagyunk túl. Szervezek órán kívüli magyar programokat is, például táncházat. Hamarosan húsvéti mulatság is lesz.