- ¿Qué
significa para tí el apellido Lomoschitz?
- Significa mucho. Significa la familia que es muy
importante. Es mi vínculo con Hungría, que también es muy importante. Es, digamos,
la mitad de mi vida. La otra mitad es mi otro apellido, pero como siempre he
vivido en España, mi parte española digamos que la tengo más integrada. No nos
vemos siempre, pero sé que la familia está ahí. La parte Lomoschitz es más
personal. Ahora mismo ya no quedan casi.
- ¿Conociste tus familiares
en Hungría?
- Sí, los he conocido. Cuando yo nací, mi abuela, la
madre de mi padre, estaba aquí viviendo en casa y fundamentalmente hablaba
conmigo en húngaro. Así, el inicio de mi vida fue una inmersión total. Después
también estuvo una hermana de mi padre y mi padre, es decir tres personas
hablando en casa en húngaro.
Como las hermanas de mi padre eran mayores que él y sus primos más o menos de la su edad, hemos ido varias veces a Austria y también a Hungría. Mi padre mantenía mucho contacto, todo lo que podía. Él ejercía de intermediario: de dos horas que hablaba con su familia, nos daba una versión resumida. Entonces sí que tengo información sobre la familia, pero no toda la que me hubiera gustado.
- ¿Fuiste alguna vez a
Hungría?
- Sí, hemos ido, hemos ido varias veces a Hungría, no
tanto como me hubiera gustado. La última vez que estuvimos, fue un solo día. Estuvimos
viendo la casa de mi padre, en la que vivía de pequeño. Pasamos por allí y
estuvimos hablando con el actual propietario. Verdaderamente fue importante
porque pude ver el escenario de su infancia.
- ¿De dónde era tu padre?
- Nació en Szombathely, pero la familia vivía en
Szentgotthárd. Él vivió en Budapest en los últimos dos años, en casa de sus
primos, mientras estudiaba.
- ¿Tuvo tu
padre alguna influencia sobre tu carrera?
- Sí, sí, sí. Bueno, creo que toda la familia. Yo no
pensaba hacer arquitectura. Él era ingeniero industrial. Mis abuelos por parte
de mi padre habían sido profesores y maestros. A mi madre también le gustaba
dibujar, a mi abuelo por parte de mi madre también. Me gustaba muchísimo
dibujar y me gustaban mucho los animales. Pensé hacer veterinaria o Bellas
Artes. Mi padre siempre me decía que hiciera arquitectura.
Yo lo que veía en arquitectura, eran los edificios
monótonos, no le veía ningún atractivo. Y los proyectos, los documentos con los
planos habitualmente oliendo a aquella época de amoniaco. Lo que sí me gustaba
era el espacio, imaginar el espacio. Me gustaba ponerme tumbada y mirar los
techos y pensar que podía recorrerlos al revés.
Mi padre me conocía bien, insistió mucho. Yo me resistí hasta el último momento y al final me presentó a un amigo suyo que era arquitecto, para que hablara con él. Me fié de él y decidí probar. La primera semana ya me di cuenta de que no podía estar en un sitio mejor. Teníamos cinco asignaturas de dibujo.
- ¿Qué
carrera hiciste?
- Arquitectura general. Me daban la opción de arquitectura interior,
pero mi padre tenía una premisa que a día de hoy comparto con él: en caso de
duda, tienes que coger lo más difícil, porque después siempre hay tiempo de
cambiar. De esta forma ves hasta dónde puedes llegar.
- ¿A qué te dedicas?
- Empecé en el año 76 la
carrera. Había dos especialidades en su momento que se diferenciaban en el
último año: edificación y urbanismo. Hice las dos. Urbanismo era más de letras,
más relacionada con la ciudad, con el paisaje. Edificación era más de
estructura, más de ingeniería.
- ¿Y
después de la carrera?
- El Proyecto Fin de Carrera yo
creo que es el momento más bonito. Quizá el más duro también. Es cuando
integras todos los conocimientos. Yo tuve la suerte de que me pusieron un tema
precioso, un palacio, el Instituto de España en el Gran Canal de Venecia. Fuimos
de viaje a Venecia una semana para verlo. ¡Era un tema tan bonito y un sitio
tan bonito! Trabajé 8 meses en el tema, y finalmente me pusieron sobresaliente.
Así
que pude pedir una beca para un curso de intervención en el patrimonio, sobre
todo el tema de rehabilitación y todo lo que tiene que ver con el patrimonio
arquitectónico, la restauración, la patología, descubrir un edificio a través
de sus grietas, de sus fisuras, qué problemas puede tener. Era un tema bonito. El
curso duró un año completo.
Después
de eso, hice unas oposiciones para el Ministerio de Cultura. Aprobé, pero no
tenía plaza fija así que estuve dos años en el Ministerio de Cultura trabajando
en arquitectura, una año en Museos y otro en Patrimonio. En el año 90 incluso me
encargaron un monasterio para restaurar.
Mientras
tanto, había estado haciendo los cursos de doctorado. En ese momento se elegían
los temas en función de lo que te parecía más interesante. Inscribí la tesis en
el 91 y solicité la plaza en la escuela de Arquitectura. Así que llevo dando
clase desde el año 91. Son ya casi 29 años y mientras tanto he seguido
trabajando por mi cuenta. En el 92 ganamos un concurso importante con otro
compañero, también que había hecho ese curso de patrimonio.
Entretanto conocí a mi marido. Como no nos daba tiempo de vernos, nos veíamos a la hora de la comida y a la hora de la cena. Un día dijimos que mejor nos casamos y así desayunamos juntos también. Eso fue en el año 93. Yo seguía todavía entregándo los proyectos del concurso y todo el día trabajando. Nos casamos el verano, en julio de 93. Después inmediatamente, porque no nos dio tiempo de nada, nació María, en septiembre del 94. Desde entonces no hemos hecho más que inmersión total familiar. Sigo trabajando en arquitectura, sigo dando clase en la escuela y sigo con la inmersión familiar.
- Has hecho muchas cosas.
- Bueno, tengo la sensación de
que no me ha dado tiempo de nada.
- ¿Cuántos
hijos tienes?
- Tengo cuatro hijas.
- ¿Y
cómo aparece o cómo influye en tu día a día tu ascendencia?
- Yo creo que influye mucho.
Una vez me enfadé con un niño cuando me dijo que mi padre no es español. Estábamos
en un parque jugando. Recuerdo darle un empujón tan grande que el niño se quedó
sentado, porque me pareció tan impertinente.
Nunca he tenido sensación de sentirme discriminada. Ni por mi procedencia,
ni por ser mujer. Simplemente no he dado opción. Yo creo que tenemos derecho a
participar en todo. Esa cosa que me dijo este niño y esas cosas de que tú no
juegas porque eres niña, yo lo he rechazado siempre de plano. Hice una carrera donde
fundamentalmente había muchos más chicos que nosotras. Un 75 por ciento de
chicos y 25 por ciento de chicas.
Creo que la forma de ser de mi padre me ha influido en mucho. No quiero decir que los españoles no se tomen las cosas en serio, pero de mi padre aprendí a ser híper racional. Después, un tema de autodisciplina, de exigirte; de disfrutar sólo cuando tienes hechas las cosas que tienes que hacer.
Lo que sí tenía con él, era un conflicto con la puntualidad. Cuando he recibido clases de húngaro, he entendido mucho de lo que no entendía. Mi padre en el cálculo del tiempo era mucho más estricto. Crecí con la sensación de siempre ser inpuntual, realmente no lo soy tanto, pero nunca es suficiente perfecto todo.
Para mí, Hungría tiene un punto nostálgico y un punto sentimental que quizá no es real. No es sólo una opción cultural, sino que es una opción también sentimental.
- Tus hijas son ya tercera generación. ¿Qué
relación tienen con Hungría? ¿Qué sienten acerca de la tierra de su abuelo?
- Nosotros somos dos hermanos
y mi hermano, por ejemplo, no vivió ni con mi abuela ni con mis tía. Con lo
cual tenía una cierta relación con Hungría, pero una relación más colateral.
Cuando murió mi padre, me sentí un poco con la sensación de haber perdido no
sólo a mi padre, sino toda la relación con Hungría.
En casa de mi padre siempre ha habido libros en húngaro, música en húngaro,
cuando llamaba por teléfono alguien, él hablaba en húngaro evidentemente. Aunque
quería haber ido con él y con las niñas a Hungría, no lo conseguí. Mi padre era
muy independiente y yo creo que no estaba acostumbrado a amoldarse a tantas
personas. Mi padre no estaba acostumbrado a la familia numerosa.
Sin embargo, en su casa sí que ha habido costumbres y celebraciones que mantuvimos, a lo mejor sin decir que eran húngaras. En Navidades siempre venia el Niño Jesús, celebramos San Nicolás, la Pascua. También habíamos tenido mucha relación con mis tías que vivían en Austria pero que seguían siendo húngaras.
Mis hijas, a través de la Asociación Madách, han reconectado con sus raíces, están entusiasmadas. Para mí fue importantísimo.
Últimamente, como tenía que entregar la tesis y por una serie de cosas y de imposibilidad de horarios, no he seguido con el estudio al húngaro, pero las cuatro han dado clases. Han viajado con los viajes de verano y dos de ellas seguían dando clase en la Universidad, con el lector húngaro. Han disfrutado muchísimo. Les encantan los bailes húngaros, les encanta la repostería húngara, la artesanía, el campamento de verano. Me alegra mucho porque lo han redescubierto.
- Y Jesús, tu marido, ¿qué
opina sobre los húngaros?
- Yo creo que le sorprende. En general, a mis
amigos e incluyo a Jesús como amigo, aunque es además mi familia, casi todo el
mundo tiene una gran admiración por los húngaros. Yo creo que esto es bueno
decirlo desde fuera. Hay en general entre los españoles una gran admiración por
los húngaros, porque son gente coherente, porque son gente valiente, porque son
gente trabajadora, gente idealista. Estuvimos en Budapest hace dos o tres
veranos. Hicimos una inmersión de diez días. Y verdaderamente, cuando ha ido
conociendo más la historia de Hungría, todavía la admira más.
- ¿Hay algún tópico, alguna anécdota
que le vincula al país?
- Mi familia es medio
andaluza, aunque mi madre lleva viviendo desde los diez años en Madrid. Mi
marido resulta que también es de una familia medio andaluza por parte de madre,
que también se llama Carmen como la mía. Sin embargo, su padre es de origen
vasco. Él coincidía mucho con mi familia húngara. Era profesor de colegio, después
se hizo catedrático de latín, era un entusiasta de la filología. Hay una
corriente de la filología que vincula el húngaro con con el vasco en algunos
conceptos. No se sabe el fundamento real del asunto. El tema de los vascos en
España se ha exacerbado para un tema de separatismo pero siempre los buenos
vasco han sido y se han sentido muy españoles.
A Jesús lo que le admira es el patriotismo de los húngaros. Eso nos puede a todos. Igual nos pasa con los polacos. Es una especie de admiración que ya tienes de antemano. Él tiene una gran admiración por esa coherencia, que no se deja llevar por las modas de lo políticamente correcto, defender la familia, defender los ideales, defender el trabajo, la gente honrada vinculada a sus raíces, le impresiona mucho. Gente orgullosa de su pasado, orgullosa de su futuro. No le importa esforzarse. Capaz de ir a todo el mundo y donde llegue un húngaro, se integrará y seguirá siendo húngaro.
Además, tener raíces húngaras te lleva a hacer una especie de colección de los que también tiene origen húngaro. Es gente muy creativa, muy abierta, muy, muy vital. Igual que el polaco, no es un pueblo superficial, por tanto sufre con las cosas. También es un pueblo con mucha raigambre, con mucha capacidad de reponerse y de ver lo positivo.
- ¿Y tú también tienes estas características?
- Bueno, no sé. Sí que es
cierto que cuando una cosa no está bien, o cuando hay una injusticia, sufres aunque
no te toque directamente. También, quizá, hay un cumplimiento del deber un
poquito más allá de lo de lo que se espera. Había un arquitecto, José Antonio
Coderch, que hablaba de la nobleza. José Ortega y Gasset decía que noble es el
que se exige. La reflexión de Coderch es que noble es el que no se permite
determinadas cosas aunque el resto de la sociedad lo acepte o incluso la ley lo
admita.
Durante mi tesis investigué la relación de los húngaros con el impero romano que es un tema interesantísimo. Todo lo relacionado con Hungría podríamos considerarlo como mi afición a parte de mi trabajo. Hay una cosa muy curiosa. Toda la vida nosotros nos saludábamos con szervusz que ahora parece que es una expresión más bien antigua, pero a mí me gusta mucho. Su equivalente sería “a su servicio”. Me gusta porque tiene una implicación de que puedes contar conmigo para lo que necesites.
Jó olvasást kívánunk!
Tóth-Zele Józsi bácsi a madridi magyar közösség oszlopos tagja. Diákként érkezett, most pedig nyugdíjas kora ellenére továbbra is aktív. Ismerhetjük őt, mint ’56-os szabadságharcos, mint Madridba került focista, vagy mint a Real Madrid ifjúsági tagozatának edzője.
-
Mi a legfrissebb újdonság az
életében?
- A
legnagyobb újdonság, amivel megleptek, hogy az édesanyámnak a szülővárosa el
akarja nevezni rólam a futball akadémiáját. A jövő héten megyek, akkor majd
eldöntik, hogy melyik napon fogják fölszentelni ezt az akadémiát.
-
Melyik településről van szó?
- Gesztely.
Ez Miskolctól nem túl messze, kelet felé, 15 km-re lévő kisváros.
-
Kik lesznek ott ezen az ünnepségen? Lesznek-e
gyerekkori barátok?
- Azon
csodálkozom, hogy akik már tudják, kérik, hogy hogy föltétlen hívjam meg őket,
mert ott akarnak lenni. Egészen elcsodálkozom, hogy ennyi év után is legalább
25-en jelentkeztek. Ez kimondottan meglepett engem is.
-
Ezek focikedvelők, városiak, helyiek?
- Főként,
és természetesen Füzesabonyból is, de az egész országban lévő futball
ismerettségeimen keresztül mindenki ott akar lenni. Én meg örülök neki.
-
És a családtagok innen
Spanyolországból?
- Sajnos
nem lesz egyszerű, mert a lányom, Piroska dolgozik, és a fiam, Árpi szintén nem tud jönni, mert
be van ütemezve a nyaralásuk. Úgyhogy talán Ferenc Jóska, a kisebbik fiam, ő
talán aki el tud jönni. És természetesen a húgom, aki Szolnokon él, ő ott lesz.
-
Az ismerősökkel, barátokkal, akik ott
lesznek az ünnepségen, milyen a kapcsolat? Most éledt fel újra? Vagy mindig is
megmaradtak a régebbi, otthoni kapcsolatok?
- Gyakorlatilag
a legtöbb az azért a futballon keresztül van, tehát azt jelenti, hogy volt egy
megszakadás közvetlenül 56 után. Körülbelül egy 10 év. Azóta nem túl rendszeresen,
de találkozunk, általában, amikor tudjuk, hogy otthon vagyok.
-
Egyébként mennyire szakadtak meg az
otthoni kapcsolatok, amikor el tetszett jönni Magyarországról?
- Sajnos,
volt egy nagy szakadás. Engem a futball miatt a hevesi járási tanácsnak a város
és közgazdasági osztályának a vezetőjének neveztek ki fiatalon, és akkor amikor
kimenekültem, az ott dolgozók automatikusan megszakították velem a kapcsolatot,
mert nekik sokkal rosszabb lett volna, ha tartanánk.
Utána, ami jött otthon barátság, az nem is onnan jött már a foglalkozásból,
hanem a futballból, mert rendszeresen hazajártam.
-
Hány év után tudott újra hazamenni?
- 13
év után.
-
És akkor felvette a kapcsolatot
azokkal, akikkel lehetett, akik még ott voltak?
- Igen,
akkor felvettem, és azóta tart. Amióta, most már 11 éve, viszem a Real Madrid
ifiket a Puskás Akadémiára, azóta nagyon megnőtt a magyarországi ismerősök
száma, mert ott nagyon sok alkalmazott van, akik rendszeresen jönnek ki ide a
futball csapat miatt, meg én is rendszeresen viszem oda a madridiakat. Azóta
sokkal rendszeresebb a találka.
- Visszatérve a névadásra: kinek az
ötlete volt?
- Az
ötlet... Nekem az a benyomásom, hogy van egy nagyon jó barátom Miskolcon, aki
ott született szintén Gesztelyben. Mivel a mamám onnan származik, én azt
hiszem, hogy ő az, aki egyébként nagyon jó barátom 10-15 év óta, aki mondta a
vezetőknek, hogy „ide figyeljetek, megalakult az... hát akkor van egy név, aki...”.
Úgyhogy azóta viszont a vezetőség nagyon belelkesedett és majdnem minden nap
hívnak.
- És
ez más feladattal is jár, vagy csak a nevet adja?
- Hát
most pontosan a tegnapi hívás nagyon meglepett, úgyhogy most egyelőre még
fékezem őket. Azt mondták, hogy Józsi bácsi, nem csak erről van szó, hanem arról
is, kérlek szépen, hogy az akadémia igazgatója is legyél.
-
Ez micsoda megtiszteltetés!
- Na
de hát az viszont azt jelenti, hogy ott kellene lenni, vagy nagyon sokat
utazni. Ezt még csak tegnap mondták. Azt mondták, hogy legalább most, amikor
jössz, nekünk legalább két hétig bemutató edzéseket csinálj a csapatainknak, a
játékosainknak. Ezt elfogadtam, de azt hogy végérvényesen valóban igazgatóként
ott maradjak, hát azért… azért azt eléggé meg kell nekem gondolni már.
- Ez fizikailag nehezen megoldható... De
mindenképp nagy megtiszteltetés!
- Mindenképpen.
De úgy érzem, hogy azért valóban lesznek még találkozásaink ezen keresztül is,
gyakrabban, mint csak a névadás. Még nem
voltam ott, nem láttam a pályákat. Tudod, hiába jó barátságban vagyok mondjuk a
Madrid jelenlegi vezetőjével, Butragueñóval, aki a külföldi témáknak az
igazgatója, és nekem játékosom volt. De azért oda én csak akkor merek neki
szólni, hogy támogasson, ha a lehetőségek megfelelnek, a Real Madrid nívójáról
van szó, nem engedhetem meg a luxust, hogy olyan helyre vigyem, ahol
megszólnának Madridban. Ezt még akkor kell eldöntenem, mikor látom, hogy
milyenek a lehetőségek.
-
De akkor tervben van, hogy jöjjenek
majd? Legyen esetleg csere?
- Igen,
legalábbis, hogy képviseljük őket, és ha valami játékost találnánk jót, akkor
természetes, hogy a Madridhoz hoznám. Egyébként is idehoznám.
-
Mennyi időt tölt Spanyolországban és
mennyi időt tölt Magyarországon?
- Az
utóbbi években már elég sokat töltök Magyarországon is, szám szerint még talán
nagyobbnak tűnik, mintha összeadnám a napokat. Körülbelül négyszer-ötször
vagyok Magyarországon, mondjuk háromszor a futball miatt, akkor az gyorsabb,
mondjuk 2-3, nap, legfeljebb egy hét. Magán alapon, mondjuk, kétszer évente. Azok
hosszabbak, mert ha elmegyek, akkor természetesen a világ közepén akarok lenni
(Füzesabonyban), nem csak Pesten, tehát akkor az azt jelenti, hogy legalább
három hét vagy akár egy hónap.
-
Ez általában a nyár?
- Igen.
Nyáron föltétlen, még akkor is otthon nyaraltunk, amikor még játszottam. Az
első 13 év után, mikor először hazamentem, minden nyár nekem szent volt, játékosként
is és edzőként is.
-
Ilyenkor az unokák is mennek?
- Igen,
nem velünk, de jönnek. Ugyanis augusztus 20-án született a mamám, meg a Piroska
is, úgyhogy augusztus 20. egy nagy ünnep, akkor mindenki ott van.
-
És a tűzijátékot is meg lehet nézni.
- Ők
föltétlen, én inkább megyek a kilenclyukú hídhoz, én ott érzem jól magam.
-
Hol tetszik jobban otthon érezni
magát? Spanyolországban vagy Magyarországon
- Jobban
érezném magam Magyarországon, őszintén szólva, de az agyammal is gondolkodni
kell, nemcsak a szívemmel érezni. Hiába, nekem itt vannak a gyerekeim, unokák.
Tisztelem Spanyolországot, a spanyol népet is, igen, de azért én otthon érzem
jól magamat.
-
Boldog új évet!
- Boldog új évet
nektek is! Bár nem érzem, hogy a Büszkeség rovatba illenék.
-
Pedig példaértékű az életutad. Az ELTE és a Gazdasági
Egyetem után az Egyesült Államokban doktoráltál. Hogy kerültél onnan Madridba?
-
Hát, onnan már nem
volt nehéz Madridba kerülni. Az Egyesült Államokba sokkal nehezebb volt
kijutni. A férjem után mentem oda, ő tanult a Pennsylvania Egyetemen, ezért
mentem én is oda, hogy megszerezzem a phd fokozatot. Ez egy elég hosszú
folyamat, a férjem 5 év alatt végzett, ez teljesen normális, én hat év alatt,
mert idő közben megszületett a kisfiunk 2003-ban, pont a hatodik évem elején. Én
menedzsment szakterületen szereztem a doktorimat. Szakmailag az USA sokkal jobb
lehetőségeket kínált, viszont a család miatt - a férjem is magyar, én is magyar
vagyok - az USA – Magyarország távolság túl nagynak bizonyult, főleg a
nagyszülők szempontjából. Nem volt közvetlen járat Washingontba, ahol laktunk. Egy
évben csak egyszer tudtak a nagyszülők meglátogatni. Így eldöntöttük a
férjemmel, hogy amikor befejezem az egyetemet, Európában fogok állást keresni.
És így is lett. Sok helyre beadtam az önéletrajzomat, vagy 5-6 helyen interjúztam
is: Milánóban, Párizsban, Barcelonában, és végül az IE Business Schoolra esett
a választásom. Így kerültem Madridba.
-
A család befolyásolta a szakmai döntéseket, a szakmai karrier
út kiválasztását?
- Nagyon sok
kollégámnál a család egyáltalán nem befolyásoló tényező. Én sokkal
családcentrikusabb vagyok. Például nekem nincs bejárónőm, hanem megpróbáltam kivenni
a részem úgy a gyerekgondozásból, hogy mindig délután ötre a legtöbb nap ott
voltam az óvoda kapujában, hogy hazahozzam a gyerekeket. Ez abszolút nem
általános a kollégáim között, ők este 7-8-kor vetődnek haza. Tulajdonképpen semmilyen
szakmai érv nem szól amellett, hogy valaki visszajöjjön Európába. Az én
iskolám, az IE, Európa egyik legjobb gazdaságtudományi egyeteme, általában az
első 10 ilyen egyetem között említik, és tényleg nívós hely, viszont még így is
eltörpül a nagy amerikai kutatóegyetemek mellett, mint az MIT, a Harvard vagy a
Stanford. Mások a körülmények, más a kutatásra fordítható idő, pénz.
-
Ez a családközpontúság egyéni sajátosságod,
neveltetés, kulturális környezetből adódó, vagy valami más oka van?
-
Otthonról hozom. Édesanyám
elég szigorú, mondjuk szakmai szempontokból is, de amikor már látta, hogy
egyetemi tanár vagyok, egy viszonylag jó egyetemen, akkor szakmai szempontból megnyugodott,
viszont a gyermeknevelést illetően továbbra is rengeteg tanáccsal látott el. Nagyon
erős mintát láttam a családban. Engem is így neveltek, figyeltek rám, nagymamám
és az anyukám is.
-
Mondtad, hogy a férjed Amerikában doktorált. Hogy
született meg a döntés, hogy utána menj?
-
Elég nehéz döntés
volt, mondhatni drámai. Ő elment ’97-ben, és tudtuk, hogy 4– 5 évig biztos nem
kerül vissza Magyarországra. Egy ilyen távkapcsolatot, különösen akkoriban,
nehéz lett volna fenntartani. Dönteni kellett, hogy vagy követem, vagy pedig
vége van az egésznek. Én boldogan dolgoztam egy vállalatnál Budapesten, nem
tudományos munkakörben. Meg sem fordult a fejemben, hogy phd-t csináljak, vagy
esetleg utána egyetemre menjek tanítani. Ezt igazából kényszerből vállaltam.
Azt mindenki tudja, hogy az USA-ba nem lehet csak úgy kimenni pár évre
barátnőként. Az egyetlen, hogy ott jövedelemhez juthassak, a doktori program
volt, mert nem kellett tandíjat fizetni, és körülbelül 17-20 ezer dollárt
fizettek évente, amiből akkor meg lehetett élni.
-
Mondhatni kényszerből lettél sikeres?
- Tulajdonképpen
soha nem akartam egyetemi pályára menni azelőtt. Most már egyáltalán nem bánom,
mert ez egy fantasztikus pálya, és család mellett talán a legjobb, amit valaki
el tud képzelni. Iszonyú rugalmas, nagyon sok nap, mint például ma is,
otthonról dolgozok, ugyanakkor meg intellektuálisan is érdekes munkakör,
abszolút nem rutin.
-
Mondtad, hogy a fiad az utolsó évben született, később
jött egy másik is.
-
Így van, 2005-ben,
ő már Madridban született.
-
A fiaid hol érzik magukat otthon?
- Ez nagyon jó
kérdés. Mi nagyon sokat vagyunk Magyarországon, hiszen, mint mondtam, a férjem
is magyar. Most is karácsonykor több mint két hetet voltunk otthon. Az iskolai
szünet adja a kereteket. Nyáron is június végén haza megyünk, és hiába utazunk ide-oda,
azért Magyarország a bázisunk, és szeptember elejéig ott vagyunk. Tehát a fiúk
mindig több mint két hónapot Magyarországon töltenek. Ennek ellenére igazán,
szerintem, Spanyolországban érzik otthon magukat. Sajnos sokkal inkább
spanyolnak tartják magukat, mint magyarnak. A nagyfiamnak pedig van egy elég
erős amerikai identitása is, hiszen ő ott született, tehát ő amerikai.
-
Érdekes. És a nyelvek területén mennyire volt nekik
egyszerű?
- Otthon mi mindig
magyarul beszélünk. Iskolában viszont, illetve a bölcsődében is már a spanyolt
hallgatták. Velünk csak magyarul beszélnek, egyik fiam sem szól spanyolul, illetve
én is mindig magyarul beszélek velük. Ők maguk között néha magyarul, néha
spanyolul beszélnek. Nagyon sokszor beszélnek spanyolul, amikor csak ketten
vannak.
-
Te a HR területre specializálódtál. Nagyon érdekes,
nagy változásokkal teli időszakokat él meg ez a terület. Hogy látod, Magyarország
és Spanyolország viszonylatában mik a legfontosabb változások az elmúlt 10 évben?
- Lassan 23 éve
dolgozom a HR területén. Maguk az alapok ugyanazok maradtak. A legnagyobb
változások egyrészt a technológiai változások, és persze, talán ez közhely, de például
ha a munkaerő toborzásra és kiválasztásra gondolunk, akkor az teljesen máshogy
történik mint 1997-ben, amikor elkezdtem a pályámat. Csak hogy mondjak egy
példát, ’97-ben, ha egy vállalat föl akart venni valakit, akkor egy újságban
hirdetést adott fel és várták az életrajzokat. Most már megvannak az online
felületek, a Facebook, a LinkedIn. Ezek rendkívül fontos csatornákká váltak a
munkaerő toborzásban. Az életrajzok sem levélben jönnek már, hanem
elektronikusan, amit mindenféle szoftverek válogatnak. Míg 20 évvel ezelőtt egy
álláshirdetésre 15-20 pályázó jelentkezett, ma a tipikus szám sokszor 400, ezért
szoftverek segítik a vállalatokat. Évek, évtizedek óta beszélünk arról, hogy a
karrierek is gyökeresen megváltoztak, hogy az emberek sokkal többet mozognak
vállalatok között, megszűnt a hűség, például megjelent az úgynevezett „gig economy”,
hogy sok embernek nem lesz igazi munkáltatója, hanem tulajdonképpen nagyon sok
helyen fog dolgozni mondjuk beszállítóként.Az emberek sokkal többször váltanak munkahelyet,
de azért az én kutatásom is azt mutatja, hogy azért az emberek egy jelentős
része még mindig nagyon hosszú időt tölt el egy vállalaton belül, tehát lehet,
hogy ezek a változások azért nem annyira radikálisak, mint amennyire sokszor a
sajtóban lehet róluk olvasni.
-
Másik oldala ennek a kérdésnek, hogy a munkavállalóknak
a cégek iránti hűsége rendült meg, vagy a munkaadóknak a munkavállalók felé
vonatkozó paternalista gondoskodása szűnt meg?
-
Valószínűleg mind
a kettő. Alapvető változások történtek a világban, tehát a gazdaságban is,
sokkal nagyobb lett a verseny. Illetve olyan gyors volt a technológiai fejlődés,
hogy a vállalatok már nem tudták, hogy milyen képzettségű, illetve képességgel
rendelkező embereket vegyenek föl. Nagyon felgyorsult a világ. Erre reagáltak a
vállalatok azzal, hogy megszűntették a nyugdíjig való gondoskodást, és az erre
adott válasz, hogy a munkavállalók is sokkal opportunistábbak lettek.
-
A magyar–spanyol kapcsolatokra vonatkozóan,
figyeled-e a szűkebb eseményeket?
- Erről tudományos
kutatást nem végzek, nekem tulajdonképpen a karrierek, a siker, illetve az
oktatás, felnőtt képzés a szakterületem. Ebben is sokszor nemzetközi, amerikai
mintán végzem az empirikus kutatásaimat. A magyar-spanyol viszonyról csak
magánemberként tudnék véleményt mondani. Madrid nem tartozik a magyarországi munkavállalók
fő céljai közé, talán főleg a nyelv miatt. Egy átlag magyar inkább angolul meg
németül beszél, és kevésbé spanyolul. A másik szempont a fizetés, mert
Spanyolországról nem lehet azt mondani, hogy az átlagfizetés tekintetében vonzó
lenne. Ha megnézed a magyar kolóniát, legtöbben családi okok miatt kerültek ide
főleg nők, akik ide mentek férjhez. Akik más
okból, csak munkavállalás miatt jönnek, én azt mondanám, hogy inkább erdélyi
magyarok.
-
Az egyik legnagyobb presztízsű üzleti iskolában
tanítasz. Nálatok vannak-e magyar diákok?
- Nagyon kevés
magyar diák van. 15 éve tanítok itt, 200 diákot egész biztos, hogy látok egy
évben. Három-négy diákom volt ez idő alatt, illetve ismerek még 2 olyat, akit
ugyan nem tanítottam, de tudom, hogy hozzánk járt. Ezek a spanyol iskolák nem
tartoznak, a magyar diákok célországai közé. Lehet, hogy ennek is nyelvi okai
vannak, bár nálunk az oktatás angolul folyik. Egy átlagos tanteremben a diákok
95%-a nem spanyol, sőt, egy osztály, 50 diák, legalább 30 különböző országból
jött. Minden statisztika ezt mutatja. Mégis, hiába folyik angolul az oktatás, a
munkaerőpiac még mindig a spanyol nyelvtudásra helyezi a hangsúlyt, tehát aki
nem beszél spanyolul, annak nagyon nehéz elhelyezkednie itt. Másrészt, ez egy
drága program, 60-70 ezer euróba kerül
egy diploma. Ezt kevesen tudják Magyarországon megengedni maguknak, akik pedig igen,
talán más iskolát választanak, mint az INSEAD, vagy kimennek az USA-ba, hiszen azok
ismertebbek Magyarországon, mint az én iskolám, ami egy viszonylag fiatal
iskola, alig 50 éves, és bár nagyon gyorsan fejlődött, nőtt, de viszonylag
kevesen ismerik.
-
Hogyan tervezitek, hogy álmodjátok a jövőtöket, a
nyugdíjas éveteket?
- Mi mindig
terveztük, hogy valamikor visszaköltözünk Magyarországra. 2006-ban meg 2013-ban
lépéseket is tettünk, de nem lett belőle semmi. Most már látjuk, sajnos, hogy
nyugdíj előtt ez már nem megvalósítható. Én 47 éves vagyok, ebben a korban már
nagyon nehéz egy magyar egyetemen elhelyezkedni. Nem tudnak olyan állást ajánlani
Magyarországon, ami csak félig felvenné a versenyt ezzel a spanyol egyetemmel,
sajnos ez a szomorú valóság. De a nyugdíj után nagyon szívesen visszaköltöznék,
vagy hát reálisabb lesz az, hogy két laki életet folytasson az ember, mert
valószínűleg a gyerekeink, unokáink itt lesznek Madridban, bár erre sincs semmi
garancia, de hát én szívem szerint azért csak Magyarországon érzem otthon magam.
- Mi volt az a
kick-boxban, ami megfogott, ami miatt már nem váltottál sportágat?
- Eleve azért mentem, mert volt ott egy-két barátom, és talán
a csapat. A kick-boxban mindenki
megtalálja azt, amit a sportban keres,
mert, mint az ilyen jellegű küzdősportok általában, sok mindenre megtanít a
mozgás mellett. A csapat nagyon jó volt, jó hangulat volt, és jó volt az edzőm.
Tetszett az egésznek a hangulata, és az egyéni sport jellege is.í
- A férjem. Megismerkedtünk, utána egy évvel kijöttem. Pont
akkor fejeztem be a mesterképzésemet és kezdtem a doktorit. Eredetileg úgy
volt, hogy otthon csinálom, de miután megismerkedtünk, itt is körülnéztem és találtam
hasonló témában egy kutatócsoportot. Ezért kezdtem el a doktorit, a témám a sporttudomány.
- Megérkezel
Madridba a doktori képzésre, és utána mi lesz veled?
- Végigszenvedtem a doktorit, ez elég hosszú és kimerítő
folyamat. Nagy szerencsém volt, mert kaptam egy nagyon jó állami ösztöndíjat,
amibe beletartozott az is, hogy ki tudtam menni Amerikába és Angliába kutató látogatásokra.
Viszont az a probléma, hogy a doktori után nagyon nehéz kutatói állásba
elhelyezkedni, ilyen nem is nagyon létezik, csak tanári állással együtt, ami szintén
nehéz. A doktori befejezése előtt ajánlott az egyik kollégám álláslehetőséget a
madridi doppingellenes egyesületnél. Egy évig voltam ott, a szülési szabadságom
alatt küldtek el. Úgy voltam vele, nem is baj, mert így legalább otthon tudok
maradni a picivel, meg nem is az a téma érdekelt igazán. A doppingról mindig
azt gondoltam, ha valaki használja, az az ő baja.
- Mi a program lényege?
- Az az elképzelés, hogy olyan részt alakítsunk ki az
iskolákban, amelyek az egészség kérdéseivel foglalkoznak. Kidolgoztunk egy nyomonkövetési módszert is. Előadásokat
tartunk a gyerekeknek, a tanároknak meg a szülőknek is, mert őket is be kell
vonni, nélkülük nem mehet a dolog. A veszélyeztetett gyerekekkel pedig egyénileg
beszélgetünk. Tájékoztató anyagokat is készítünk, lesznek állandó posztereink
meg olyanok, amiket két-három havonta változtatunk.
1989. június 16. Nagy Imre
és társainak újratemetése
Egy kis történelmi háttér:
Az 1989-es év a közép-európai országok számára egy új lélegzetvétel lehetőségét adta. A több évtizedes kommunista diktatúra az utolsó napjait nyögte, és eljött az idő, hogy végetvessenek az állampárt korszaknak, a szovjet mintára és erőszakos befolyásra épített elnyomásnak.
A II. Világháború után
magukra maradt közép-európai szovjet “csatlós államok” mindegyikében egy békés
forradalom által megindultak a rendszerváltás folyamatai, a
függetlenség kivívására való mozgalmak. Az
antikommunista, alkotmányos szabadságharc a demokrácia, az új
szabadság gyümölcseit teremtette meg.
Ezek a 30 éve lezajlott események világpolitikai súllyal
bírtak.
Büszkén mutatták, hogy a kis államok a nemzeti összefogás erejét
összpontosítva maguk is képesek megbirkózni az eléjük támasztott
akadályokkal szuverenitásuk és identitásuk visszaszerzéséért, akár
a nyugati segítség nélkül is.
Mérföldkő volt ezekben a demokratikus változásokban a szégyenletes
berlini fal ledöntése, a vasfüggöny lebontása, a határ megnyitása
és a szovjet megszálló csapatok végleges kivonulása a
régióból.
Az új szelek
megérkezését
Magyarországon az Ellenzéki Kerekasztal megalakulása, Nagy Imre
újratemetése, az 56-os forradalom népi felkelésnek minősítése, a
forradalom utáni koncepciós perek ítéleteinek megsemmisítése és a
III. Magyar Köztársaság kikiáltása is mutatta.
Nem véletlen, hogy ezeknek a változásoknak súlyát az évtizedekig
uralkodó tejhatalmú elnyomó, Kádár János már nem tudta elviselni.
Szimbolikus ereje van, hogy Nagy Imre ártatlanságának kihirdetése
napján költözött megérdemelten a poklok birodalmába.
Új ország, új demokratikus ország született Magyarországon, szabad és demokratikus választásokat ajánlva fel a népnek. Ebben a történelmi pillanatban emelkedett ki Antall József, az első szabadon megválasztott miniszterelnök figurája is. Munkája; a békés konszolidáció, a demokratikus értékrend visszaállítása az országban a mai napig követendő példa.
A 2019-2021-es években ezeknek, a 30 éve történt eseményeknek állítunk emléket.
Büszkén emlékezünk a rendszerváltásra és a magyar emberek újra otthonra találására saját országukban. Fejet hajtunk az előtt a belülről, a magyar szivekből származó erő előtt, mely képes volt összefogni egy értékrendjeiben megtépázott, meghurcolt és elnyomott nemzetet.
Ezeknek a tényeknek felidézése a feladata az akkor élt generációknak, ahogy az események lelki töltésének megismertetése is a fiatalabb, azóta született generációkkal.
Személyes érzelmek, gondolatok az eseményekről:
–
Hol és mikor
kezdtél el búvárkodni?
– 2004-ben csináltam meg a kezdő tanfolyamomat Egyiptomban. Azóta volt 4 év kihagyás, de azt leszámítva gyakorlatilag folyamatosan megyek, merülök. Hivatásos a tavalyi év végén lettem, amikor kiköltöztem és azóta dolgozom búvárként.
– Hogy született meg benned a döntés, hogy a hobbidat szakmává kéne változtatni?
– Én mindig vízi lény voltam, meg nagyon tetszett a búvárkodás, úgyhogy elkezdtem az oktatóimmal erről beszélni. Még régebben elkezdtem egy merülésvezetői tanfolyamot, ami által és közben kikerültem Egyiptomba dolgozni egy búvárbázisra. Aztán az élet elsodort, majd összesodort a mostani párommal, akinek búvárboltja van itt kint, és így jött a döntés, hogy mégis ezzel foglalkozzak.
– Földrajzilag úgy kell elképzelni, hogy Magyarország, Egyiptom és Kanári-szigetek háromszögében hoztad meg ezt a döntést?
– Most ideköltöztem, itt élek. Egyiptomba sokat jártam ki, viszonylag közel van, gyönyörű szép, viszonylag jó áron is van, úgyhogy elég sok magyar jár ki rendszeresen merülni. Aztán voltam kint Gran Canarián is, de ott nem búvárkodtam. Most pedig direktbe ideköltöztem, Tenerifére. Előtte voltam kint háromszor, aztán úgy gondoltuk, hogy nem jó távkapcsolatban élni, úgyhogy most a Kanári-szigeteken vagyok, és néha hazamegyek. Most készülünk a világbajnokságra, úgyhogy most erre koncentrálunk.
– Mennyire volt nehéz meghozni ezt a döntést?
– A kiköltözést? Először viszonylag könnyű volt, aztán amíg otthon intéztem a dolgaimat, volt egy kis kétely, hogy egyáltalán akarom-e ezt így munka szinten, meg tudnám-e jól csinálni, és aztán valahogy eljött a pont, amikor azt mondtam, hogy nem, jövök ki. Majd átgondoltam, nem lehet megtudni azt otthonról, hogy itt hogy alakul az élet, veszíteni nem veszítek semmit azzal, hogy megpróbálom. Nem volt rossz döntés.
– Mit volt a legkönnyebb megszokni?
- Remekül! Egész nyáron dolgoztam a diaszpóra csoportokban, mint tavaly, volt négy táborom. Aztán kicsit rendbe raktam a lakást, és most már kezdődik az egyetem.
- Ez az utolsó éved?
- Nem, mivel passziváltattam a félévet, és most új tanterv van, így most jön egy olyan év, ami keményebb lesz, és utána még két félév, amikor csak egy-két tárgyam lesz.
- Mit tanulsz?
- Logisztikai mérnöknek tanulok a Műszaki Egyetemen.
- Hogy merült fel benned, hogy jelentkezz a Kőrösi Csoma Sándor Programra?
- Tavaly előtt jelentkeztem már, de akkor még nem voltak meg sem az ajánlóleveleim, és talán a kompetenciáim és tapasztalatom sem, úgyhogy elmentem a Rákóczi Szövetséghez, a Diaszpóra programba dolgozni. Nekem ez a hobbim: embereket megismerni. Úgyhogy ott összeismerkedtem a madridi, kanadai és dél-afrikai magyarokkal. Emellett ’56-os emlékév is volt 1956-ban, ott koordinátor voltam egy nagyobb szabású eseményen, ahol megismerkedtem Tóth-Zele Józsi bácsival. Próbáltam tapasztalatot gyűjteni meg ajánlólevelet is. Szívesen mentem volna külföldre, megnézni, hogy milyen ott a magyarság, milyen ott élni. Azok az ismerőseim, akik már voltak a programban, csak jót meséltek.
- Ha egy olyan valakinek kéne elmesélned, hogy mi az a Kőrösi Csoma Sándor Program, aki még soha nem hallott róla, akkor hogy tudnád összefoglalni?
- A világban sok felé vannak magyarok és sok helyen egyesületeket alkotnak, ahol igyekeznek megtartani az identitásukat. Nekünk az a feladatunk, hogy az ő munkájukat segítsük. Vannak néptáncosok, vannak magyartanárok, és vagyunk, akik az egyes események létrehozásában segítünk. Nekem erről szólt ez a program. Miközben itthon vagy, lehetőséget kapsz arra, hogy egy évet ott éljél.
- Miért pont Spanyolországot választottad?
- Én a jelentkezésnél alapvetően Dél-Európát jelöltem meg: Portugália, Olaszország és Spanyolország. Nekem mindig a déli, temperamentumosabb népek tetszettek. Végül megismertem a madridi magyarokat, akik éppen pályáztak. Végül is inkább megtaláltuk egymást, mintsem hogy én választottam volna.
- Mennyi időt töltöttél közöttünk?
- Október 2-án utaztam ki és június 3-án jöttem vissza, úgyhogy 8 egész hónapot.
- Mi volt a feladatod?
-
Volt egy hosszútávú feladat a program teljes idejére, hogy megismerjem, hol
vannak magyarok, mennyien és mire lenne szükségük. Ehhez csináltam is kérdőívet,
és megismerkedtem egy csomó öntevékeny csoporttal. Ezenkívül bármilyen
feladatot elvégeztem, amivel az elnök asszony megbízott. Volt például egy Arany
János emlékest, amit a lektor úrral közösen raktunk össze. Továbbá
egy átfogó anyagot is csináltam a Madách Egyesületről. A Nagykövetségnek két
rendezvényén is segítettem, meg a vásárokon is. A lektor úrnak is voltak kisebb
dolgai, amikben szintén segítettem. Igyekeztem egyre jobban belefolyni a
magyarságot érintő feladatokba.
- Mellesleg bejártad az országot.
- Igen, amikor csak volt időm, jártam az országot, déltől északig igyekeztem megismerni.
- Volt-e olyan utad, ami különleges nyomot hagyott benned?
- A bátyámmal együtt szilvesztereztünk Bilbaóban egy ott lakó barátommal. Nekem a nagy élmény az volt, amikor jöttek hozzám látogatni. Szerettem megmutatni Madridot. Édesanyám például a születésnapomat jött ki megünnepelni. Jól esett átadni, hogy milyen Madridban lenni, mit érdemes itt megnézni. Ezek kisebb belső utazások voltak: átadni az én élményemet.
- Mit tudtál meg ez év alatt a spanyolokról?
- Igyekeztem nem elfogultnak lenni és teljes képet kialakítani. A mindennapi mosoly, a közvetlenség, segítőkészség nagyon jó volt. Ezt minden nap éreztem. A lakás közelében lévő kávézóban már ismerősként fogadtak, a lépcsőházban, akármikor jöttem-mentem, a gondnokkal mindig barátságosan el lehetett beszélgetni.
- És mi az, ami más volt, amit leginkább furcsálltál?
- A fiatalok körében nem igazán alakult ki spanyol barátságom. A dél-amerikaiakkal igen, de echte spanyol barátom nem igazán. Ők nem voltak olyan közvetlenek. A felnőttekkel ugyanakkor ezt nem tapasztaltam. Az egyesületben több spanyol férjjel is remek kapcsolat alakult ki.
- Az alapján, ahogy megismerted az itt élő magyarok egy részét, volt-e olyan érzésed, hogy van valami közös vonás bennük, bennünk?
- Szerintem van. Két félével találkoztam: a családosok, meg akik frissebben vannak itt. A családosok aktívabban vesznek részt az olyan eseményeken, amik a közösség erejéről, a tradíciók ápolásáról szólnak. Akik frissebben vannak itt, azoknál inkább az elhelyezkedés, a megélhetésen van a hangsúly. A közös vonás pedig az, hogy fontosnak tartják, hogy a kisebb gyerekek is megtanuljanak magyarul, mert a spanyol annyira kézenfekvő és olyan könnyű, hogy nehéz más, nehezebb nyelvet a gyerek szájába adni. Ezért még a spanyol szülők is nagyon fontosnak tartják, hogy a gyerekük megtanuljon magyarul. Két hetente vasárnap pedig erőfeszítéseket is tesznek ennek érdekében. Sokan otthon is rengeteget foglalkoznak ezzel. Azt tapasztaltam, hogy tényleg fontos nekik az egyesület és szerves részét képezi a családjuk életének. Ez a leginkább közös vonás.
- Ha más is azon gondolkodik, hogy jelentkezzen a Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjra, milyen tanácsot adnál neki, akár a jelentkezéshez, akár az ottani tartózkodáshoz?
- A jelentkezésnél előnyös, ha legalább középfokon ért spanyolul. Aki ezen a szinten van, az már elboldogul, mert tényleg nagyon aranyosak az itteniek. Leginkább a szálláskeresés volt a legbonyolultabb, javaslom jó előre lefoglalni. A munkával kapcsolatban pedig legyen rugalmas, és ahogy a szabadideje engedi, utazzon, mert északtól délig annyiféle szokás meg ember van, hogy azt érdemes megnézni.
- Mi az, amit te emberileg magaddal viszel ebből az egy évből?
-
Érzem magamon is, hogy többet mosolygok. Egy nagy adag optimizmust meg életkedvet
hoztam magammal. A spanyol nyelv szeretetét is, folytatom a tanulását. Meg azt
a tapasztalatot, hogy máshogy is lehet élni.
Spanyol és magyar mint idegennyelv tanár. 2016-ban
érkezett Madridba, hogy a Complutense Egyetem magyar lektora legyen. A
beszélgetésből kiderül, hogy mennyire sikerül megismertetnie egyetemi szinten
és azon túl a magyar nyelvet és kultúrát.
˗ Mikor és miért kezdted el a spanyol nyelvet
tanulni?
˗ Kilenc éves voltam, amikor belépett a tanterembe
a spanyolos tanár néni, és én azt mondtam, vele akarok tanulni.
˗ És hogy lett belőled spanyol és magyar mint
idegen nyelv tanár?
˗ Mindig az volt a vágyam, hogy a magyart és a
spanyolt valahogy kombináljam. Amikor az egyetemen mester szakot kellett
választani, akkor a „legtanáribb” szakma mellett döntöttem, hiszen ezzel két
nyelvet is oktathatok.
˗ Pedig a magyar és spanyol hagyományos
kombinációja a tolmács-fordító szak lett volna.
˗ Igen, de van, amit nem szeretnék lefordítani.
Vannak kifejezések, amelyek szépsége „elveszik”, amikor egyik nyelvről a másikra
ültetjük át. Amúgy a fordítás borzasztóan jó dolog és rengeteg irodalmat le is
kellene még fordítani. Néha kacérkodom is a gondolattal.
˗ Mi lenne az első mű, amit lefordítanál?
˗ Már dolgozom is rajta. Janikovszky Évának A tükör
előtt című munkája. Készült belőle egy színdarab, amit áprilisban fogunk
bemutatni a madridi Microteatróban.
˗ Mióta működik magyar lektorátus a Complutense
Egyetemen?
˗ Amióta én itt vagyok, azaz 2016. október 19. óta.
Előtte Alcalá de Henaresben is volt magyar oktatás, Éltető Katalinnal és a
Complutense Egyetem nyelviskolájában is, ott pedig Ruppl Zsuzsannával. De mára
mind a kettő megszűnt. Jelenleg a Hivatalos Nyelviskolában lehet még magyart
tanulni, ráadásul ingyen.
˗ Ki akar magyart tanulni?
˗ Az egyetemen idén 46 jelentkezőm volt. Nagyon különböző
területekről jönnek: van szociológus, régész, turizmus-vendéglátós,
matematikus, nyelvész, politológus, spanyol és angol szakos, illetve történész
is, de még egy optometrista is jelentkezett.
˗ Hogyan lehet úgy összeállítani a tartalmat,
hogy ennyire vegyes társaságban mindenki érdeklődését felkelthesd?
˗ Alapvetően mindenki a nyelv miatt jelentkezett.
Ott pedig adott a tartalom. Inkább arra kell odafigyelni, hogyan építsem fel a részeket.
Ha az ábécével kezdeném, azzal eltelne két óra, és a hallgatók még mindig nem
tudnának egy szót sem kiejteni. Úgyhogy először megtanulunk köszönni, és
elmondani, hogy ki vagyok. A kulturális órákat pedig úgy építem fel, hogy az
általános megközelítéstől indulunk: az országról, a városról, a
sztereotípiákról beszélünk. Ebbe fűzök bele apró sajátosságokat, kulturális
információs morzsákat szórok el. Számomra az a fontos, hogy mindenből kapjanak izelítőt.
Földrajzzal és történelemmel kezdek, utána jön az irodalom, a találmányok, így
közelítünk a magyar kultúrához.
˗ Mennyit tudnak a spanyolok Magyarországról?
˗ Van, aki semmit. Van, aki a nyelvrő magáról tud
annyit, hogy az agglutináló nyelv, de azt már nem, hogy ez mit jelent. Van,
akinek az Osztrák-Magyar Monarchia és Sissi ugrik be elsőre. Az ország általában
vonzó, van, aki látott róla képeket, de ez sem általános. Inkább „Miért ne?”
alapon érdeklődnek.
˗ A magyar lektorátusnak mi a célja?
˗ A legfontosabb: népszerűsíteni a magyar
kultúrát, és a magyar nyelvet. Közelebb hozni a két országot. Hiába vannak
negyven éve diplomáciai kapcsolatok, sajnos nem olyan nagy az átjárás. Bár a
Spanyolországba érkező magyarok közül egyre többen beszélik a nyelvet de
fordítva már ez nem jellemző. Kevés spanyol érti meg a magyarokat. Az első cél
tehát rávezetni a spanyol embereket arra, hogy mi Magyarország, és mi a magyar
kultúra. A másik cél, ami nem titkolt szándékom, hogy legyenek jó fordítók és kutatók.
Virágozzunk ki akadémiai szinten. Észre kéne venni, hogy annak ellenére, hogy
nehéz a nyelv, de rendkívül érdekes. Attól, hogy valaki nem anyanyelvű, még
képes kutatni a kultúrát és a nyelvet, ráadásul teljesen más szemszögből fogja
vizsgálni a témákat. Más a kulturális alap, más a referencia tartomány, amiben
él. Például, most olvastam az egyik tanítványom Csáth Géza elemzést, amiben
olyan dolgot vetett fel, amit én addig nem láttam meg.
˗ Mi, magyarok, mit taníthatunk meg a
spanyoloknak?
˗ Nagyon szubjektív leszek: kevésbé fogyasztói
társadalomnak lenni. Tiszteletet adni az embereknek. A társadalmi nem írott, de
konvencionális szabályokat betartani. Értékelni ténylegesen a kultúrát. A
hagyományok tisztelete meg az összetartás is fontos értékünk. Szerintem a
magyaroknak van egy olyan alapvető érzéke, hogy képesek vagyunk elfogadni
másokat, még akkor is, ha nem magyarok. Olyannyira hajlamosak vagyunk asszimilálni
ezeket a dolgokat, hogy aztán észre sem vesszük, hogy ez a kultúránk része de
mástól jön. Ráadásul nem erőltetjük rá a másikra az elképzelésünket, csak
azért, mert az a jó.
˗ Fordítsuk meg a kérdést! Mi az, amit nekünk kellene
a spanyoloktól megtanulnunk?
˗ A végtelen optimizmust. Azt, hogy mosolyogva
járjunk az utcán. Annak a kultúráját, hogy ha kávét szeretnék inni, azt nem
csak otthon tehetem meg. Ez a XX. század elején, amikor Magyarországon is virágzott
a kávéházi kultúra, még megvolt, úgyhogy ezt nem meg-, hanem újratanulni kéne. De
a spanyoloktól némi stílust is elleshetnénk. A beszédünben pedig, a spanyolok
például szabadabban mondanak véleményt, még ha nem is értenek egyet egy adott
témával. A panaszkodásra vonatkozóan pedig azt tanulhatánk meg, hogy akkor
tegyük, amikor elérünk vele valamit, ne pedig utána. Ha hidegen hozzák ki az
ételt, akkor nem magunkban mentegetni kell a pincért, hanem megkérni, hogy vigye
vissza. A magyar negativitást pedig a nyelvben is meg lehetne változtatni. Túl gyakran használjuk azt a szót, hogy „Nem”.
Azt kérdezzük, hogy „Nem kérsz?”, pedig lehetne úgy is, hogy „Kérsz?”
˗ Marad a munka mellett szabadidőd?
˗ Egy percre sem tudok nem magyar lenni. Folyamatos
a kapcsolatom a nagykövetséggel, a kultúrális események szervezésében segítek. Hamarosan
a Madách Egyesület munkájába is bekapcsolódom. Az egyetem kulturális életében
szintén aktívan részt veszek, több Magyar nyelv és kultúra napján vagyunk túl. Szervezek
órán kívüli magyar programokat is, például táncházat. Hamarosan húsvéti
mulatság is lesz.
Cseréld le ezt a szöveget plusz információra. Ha nincs plusz információ, akkor a fenti jobb oldali sarokban lévő ikonra kattintva elrejtheted ezt a szöveget vagy a blokkot.